Január. Ekkor kezdődött minden. Ja idén januárban. Történt ugyanis, hogy kora este kb 15 perc alatt felépült egy görcs az oldalamban. Bevallom, kicsit beszartam attól, hogy mi lehet, de mivel baloldalon hátul volt derék magasságban, úgy gondoltam nem a fejem fáj, hanem a vesém görcsölhetett be. Na igen de mi a franctól? Ezen nagyon nem volt se időm sem pedig energiám agyalni, ugyanis hol fetrengtem, hol járkáltam és próbáltam – igaz nem sok sikerrel – úrrá lenni a helyzeten. Telefonálni nem volt erőm, így a szomszédhoz kopogtam be, hogy segítsen. Jobban megijedt mint én, aki már kezdte megszokni azt a pokoli fájdalmat ami ezzel együtt jár. Bedobtam két No-Spa-t meg egy Algópirint és vártam a csodát. Megspórolom az agyalást, nem jött a csoda. Ekkor mentőért kezdtem fohászkodni. Segítőm, kicsi pánikhangulatunkban felhívta a 112-t. Bár ne tette volna. Valamilyen barmot fogott ki aki egyszerűen nem értette meg hogy SÜRGŐS!! Jó persze nem neki, Ő nagyjából leszarta azt aki hívja és követi a protokolt. Talán a seggemen a szőrszálak számát is megkérdezhette, de hiába sürgettük közben, hogy küldjön már mentőt. Na igen, ekkor jött a hideg víz. Ő a minek is nevezzem, közölte, mentőt nem tud küldeni, de kapcsolja őket!!! Basszus, akkor mi a francnak ül ott az az idióta??!!

Végre a hosszas adategyeztetés után kapcsolta a mentőket, akiknél a változatosság kedvéért ugyan ezt eljátszottuk, igaz sokkal gördülékenyebben, célirányosan és ami a lényeg, gyorsabban. Kurvára sok értelme van a 112-tes segélyhívónak. Tanácsom, ha mentőt kell hívni, közvetlenül nekik kell telefonálni, így kihagyható az a felesleges kör, amit a központi segélyhívónál kell tölteni és valljuk be, ilyenkor az idő fontosabb mint ez az idióta, embertelen rendszer.

Sajnos nem tudtak kocsit küldeni, mert nem volt szabad, de bíztattak, kb egy óra és oda ér, de ha rosszabbodik az állapotom hívjuk fel őket nyugodtan. Kora este volt, öt óra környéke. Köszi a nagy semmit!!!

Na innen már összefolyik minden. Elvesztettem az idő érzékem, arra még emlékszem, hogy segítőm telefonált még egyszer már közvetlenül a mentőknek, ahol ha mással nem is, tanáccsal ellátták. Sokat nem segített. Nagy nehezen tudtam apámnak is telózni a földön vergődve. A mentőkkel egyszerre ért ide, így hirtelen baromi sokan lettünk a lakásban.

A miután megérkeztek mentősök, le a kalappal, gyorsak és alaposak voltak. Ipari mennyiségű gyógyszert nyomtak belém infúzióval higítva. Volt EKG meg még kitudja mifene és lőn csoda, múlni kezdett a fájdalom, a remegés, már tudtam nyugodtan levegőt is venni.

Nem ragozom tovább, mentővel bevittek az Uzsoki kórház sürgősségi osztályára. Pár perccel később már a vizsgálóban feküdtem. Vér pisi meg miegymás. Ment minden gördülékenyen. Ismételten le a kalappal, de a sajtóban nem ezt olvastam. Bevallom, pozitívan csalódtam. Este tízkor már papírokkal a kezemben, megjárva a gyógyszertárat otthon próbáltam kiheverni a történteket. Az hogy mi történt, nem derült ki.

Másnap szakrendelő! A beteg irányító élet és halál ura! Laza flegmasággal közölte, másfél hónap múlva van időpont és különben sem az én dokim rendel. Ekkor elővettem a kérlelhetetlen hangnememet, amit még fel is turbóztam a felcseszett hangulatommal és a hölgyike arcáról eltűnt a magabiztosság. Innen már én voltam fölényben és másnapra minő csoda mehettem.Ultrahang, röntgen, pisi és vér. Semmi eredmény! Nyoma sincs gondnak. A tanácstalanság járta át a rendelőt a dokit és engem is. Akkor mi a franc volt ez?? Ellátott görcsoldóval meg fájdalom csillapítóval és kb ennyi. Mentem kontrolra is de megint semmi. Így indultam neki a nyárnak. Kicsit el is feledkeztem róla, szerencsére nem volt semmi jele annak, hogy ez visszatérhet. De visszatért. A legváratlanabb helyen, a munkahelyemen. Ez keményebb volt. Ilyen fájdalmat még nem éreztem és nem is akarok. Gyógyszer itt sem segített. Szerencsére itt most kikerültük a protokolt és bevittek kocsival a legközelebbi kórházba, két villamos megállónyira van Kőbányán. Ennek itt később szerepe lesz.

Segítséggel, mert a fájdalomtól konkrétan alig láttam, de betántorogtunk a sürgősségire! Megint csak szuper helyre kerültem és köszönet az ott dolgozóknak. Pillanatok alatt ágyon voltam, infúzió és ismételten ipari mennyiségű gyógyszer hatására jó egy órás vergődés és jajveszékelés után végre enyhülni kezdett a fájdalom. Ez a fájdalom most sokkal nehezebben enyhült.

Alig bírtam lábra állni, gyógyszerektől forgott körülöttem a világ, így egy beteg hordó toligált röntgenre és ultrahangra. Itt eredményt értek el és meg lett a bűnös. Egy kis mocsok kövecske. Igazi profizmussal és emberséggel találkoztam!! Ismételten pozitívan csalódtam. Biztos közre játszik az is, éppen hova kerül az ember. Nekem szerencsém volt. Sajnos mások nem ennyire szerencsések én elhiszem. Hallok, olvasok én is rémtörténeteket és bízom benne, hogy nem fogy el a szerencsém.

Innen felküldtek az osztályra, hogy véleményezzék a leleteket. Na itt problémába ütköztek. Nem az Ő körzetükben lakom. Basszus, ezt tudtam én is. Ja hogy ezt a TB viszont nem fizeti ki nekik, meg miért nem mentem oda ahová tartozom. Valahogy nekem az jött le, hogy ez a legnagyobb gondjuk. Elnézést kértem amiért pár sarokra lettem rosszul. Annyit elértek, hogy Kőbányára nem fogok költözni, nehogy oda tartozzak. Becsületükre legyen mondva, morgolódás után megvizsgáltak ők is és a papírokkal a kezemben már el is húztam onnan. Ne legyen közöm hozzájuk. Itt most nem arról van szó, hogy igazuk van vagy nem. Mert tény, igaz amit mondtak. De!! Mivel nem hobbiból, a velük való kicseszésből voltam ott, így több, egy egész picivel több emberséget elvártam volna.

Mos itt tartunk. Meg van a gondom fő forrása a kis mocsok kövecske.

Mi a tanulság? Ne hívd a 112-t, hanem közvetlenül a mentőt! Ha jó helyre költözöl, korrekt sürgősségi ellátásra számíthatsz. Csak saját tapasztalat! Azzal is tisztában vagyok, az én problémám, még ha igen csak kellemetlen is, eltörpül mások gondjai mellett. Nekik kitartást és jó egészséget kívánok!

Még egyszer köszönet azon két sürgősségi osztály dolgozóinak, akikkel kapcsolatba kerültem, a mentősöknek, szomszédomnak és szüleimnek!

 Sajnos ma egy olyan korban élünk kis hazánkban, melyet hozzá nem értő amatőrök. lúzerek. tolvajok és legfőképpen csak és kizárólag a saját érdekeiket néző politikusok(?) irányítanak. Amikor egy tizenéves kislányt lehet a villamosról leordítani mert más a bőr színe. Amikor családok esnek szét, mert különböző a felek politikai hitvallása. Amikor a kórházak siralmas állapota tükrözi az egészségügy állapotát. Amikor egy egyszerű szakorvosi vizsgálatra 45 napot kell várni és ha nem parancsolok rá a betegirányítóra még meg is dögölhetek addig. Amikor ezerszámra hagyják el az országot a szakemberek, külföldön jobb életet remélve. Amikor iskoláinkban a saját gyerekeinket zombinak akarják nevelni és titkon reméljük, ez nem sikerül, bízva abban, talán ha felnő külföldön boldogabb lehet mint itt ebben az országnak nevezett förtelemben.

 Megéltem a szocializmus utolsó húsz évét, ahol a gyerekek tudtak nyáron nyaralni fillérekből és tényleg volt olyan év amikor 4-5, egy-két hetes táborokban is voltam. Ma ez egy kisebb vagyon lenne amit a szülők sajnos elenyésző kisebbsége tud megengedni magának. Ez most nem a nosztalgia helye, mert gyerekként a hátrányokkal a szüleim révén nem találkozhattam, ami minden bizonnyal megvolt. Nem azért mert felvetett minket a pénz, sőt ennek az ellenkezője, de mindent megtettek azért, hogy erejükhöz mérten boldog gyerekkorom lehessen.

 Megéltem a rendszerváltást is, amikor a munkatársaimat szép lassan, szisztematikusan kirugdosták mellőlünk, minden hónapban a fizetéssel együtt érkezett a papír, nem kellesz, ki vagy rúgva. Már viccelődtünk is, hogy mi miért nem kapunk. Ekkor hangzott el "szeretett igazgatónk" szájából, "Hullik a férgese!" És jöttek az új gazdagok, a főmérnökből meg igazgatókból lett új tulajok és tönkre vágták olcsó haszon szerzésből még azt is ami maradt az egészből. Szemünk előtt hullott szét minden.

 Jött a válság és összeszorított seggel de kibírtuk, pedig sokba került nekünk kis embereknek, míg a gazdagok még többet zsebelhettek be. Előtte még túl kellett esni egy jobb oldali 2006-os randalírozáson, 56'-ot idéző állapotokkal, behülyített szélsőségesekkel, fradi szurkolókkal és izomagyuakkal, de ezt is túléltük.

 Eljött 2010 és a választás. Mint olyan egyáltalán nem érdekelt, de elmentem mint mindig, mióta szavazhatok, mert aki nem megy el annak egy kurva szava nem lehet, mi is történik ebben az országban. Igazából nem is érdekelt ki nyer, mert nem volt olyan akikben bízni lehetett. Mindegyik megcsinálta a maga kis üzletét már, a választék sem lett jobb és elkezdődött az a nyolc év. Egyre nagyobb undort váltott ki belőlem az ország vezetőit látva, miként vezetik ki Európából a Balkán, és Oroszország felé az országot. Négy éve nem láttam esélyét a változásnak, mert lássuk be ez az ellenzék nem az amelyikre még csak a kutyámat is rábíztam volna.

Most, 2018-ban sajnos mint látjuk nem nagyon változott semmi! A hatalom uralkodni akar mindenen és teszi is. Az ellenzék meg, ....... hogy is mondjam finoman? Hatalomra éhes csürheként egymást alázták és mindent megtettek, hogy ne lehessen rendszer váltás. De bíztam, igen mert másom sem maradt és reméltem, hogy mind ez a sok-sok mocsok amit Pártunk és kormányunk eddig a nyakunkba pakolt, eltakarítható! Felcsillant a remény melynek fénye gyorsan kihunyt. És nem! Itt maradnak a nyakunkon, lopnak, csalnak, hazudnak, uszítanak, fenyegetőznek és sorolhatnám még mennyi kárt tesznek ennek az szerencsétlen országnak. Kétségbeejtő hogy emberek hiszik el az állami médiából ömlő szaftos mocskot aminek az igazsághoz szemernyi köze sincs. Nem nyugtat meg az sem, hogy Budapest ellenzéki lett és ha lassan is de kisöpri a Fideszes pribékeket. Ennek a következő években még meg lesz a böjtje.  

Magyar vagyok de elsősorban európai pedig ennek fordítva kellene lennie! Abban az Európában amely nyitott szellemiségű, elfogadó és ezzel együtt nyitott más kultúrák, népek felé is. Ez erre az országra melyben (sajnos) élek, nem igaz. Nem mondom, hogy az Orbáni diktatúra előtt annyira rohadtul rendben volt minden. Nem!! Akkor is loptak csaltak hazudtak. Igen, ilyen a rendszer. A fejlett nyugaton is mindenki lecsipegeti a maga kis részét, kedveznek a rokonoknak és a barátoknak is, tehát a fazékhoz ott is odaférnek a kegyeltek. Csak van egy kurva nagy különbség: a mérték és hogy ezt nem pofátlanul teszik. Ma Magyarországon a szavazók 2018 április 8.án felhatalmazták a Fideszt hogy tovább lophat. Igen, a választók legalizálták, hogy a Fidesz pribékek lophatnak. Hozhatnak olyan törvényt is akár. A választók, legalábbis akik rájuk szavaztak. Amit eddig és ezután ellopnak, az legális hiszen újra odaengedték őket a fazékhoz. Magyarországon bíróság mondta ki, „Juhász Péter mondhatja Rogánra, hogy bűnöző!” (Forrás: Index.hu)

Cenzúrázhatnak előadásokat, híreket, betilthatnak színházi előadásokat, mondván a rendező vagy színész róluk alkotott véleménye nekik nem megfelelő. Viktoréknak nem megfelelő sajtótermékeket szüntethetnek be, civilszervezetek ellen hozhatnak törvényeket, hogy kiüldözzék őket és a végén itt maradnak a birkák akiknek csak bégetni kell és csodálatos lesz minden. Igen, valaki pár éve birka nemzetnek nevezte ezt az országot. Nem volt igaza, pontosabban szólva csak részben volt. A választók nagy része tényleg birkaként megy szavazni, mert félti a közmunkát amit max kaphat vidéken, örül a választás előtt kapott tűzifának, 5-10 ezer forintért eladja a szavazatát mert enni kell, vagy félti az asszonyainkat mert azt zengi a királyi TV hogy megerőszakolják a migránsok a nőket, végig robbantják az országot, meg jön több millió AIDS-es. És elhiszi a szerencsétlen mert hát mit tudna tenni! De ne bántsuk! Pszichológia tény, ha a hazugságot sokat hallod, csak azt hallod, hinni fogsz benne, hogy az az igazság.

A választást a vidék nyerte meg a Vikinek és ezen nincs mit szépíteni. A városok lakosságának döntő többsége nem a Fideszre szavazott. Csak hát itt van a mi kis egyedi, rendszerbe kódolt csaláson alapuló választási törvényünk. A városok lakosságához hozzátoldottak falvakat és ezzel torzult, de nagyon a végeredmény. Na ki is írta? Áder János, gúny nevén Bajszosszar! Őszintén, amikor meghallottam a tüntetőktől ezt, felnevettem és igen csak találónak tartom. Az ország egységét lenne hivatott jelképezni és hivatalánál fogva tenni érte. De szegény hivatalát kiherélték és azon kívül hogy robotként csak alá kell írnia mindent amit elé tolnak, sok mindent nem tehet, igaz nem is akar. Jó ez így neki. Volt sok köztársasági elnökünk, kezdve a legendás mindenki Árpi bácsijától (Göncz Árpád) a mostani Bajszosszarig. Amikor azt hittük Schmitt Pálnál nem lehet rosszabb, hát lett. Volt még lejjebb hisz jött igaz csak egy hónapig Kövér László egy igazi idióta, igazi Viktor bérenc, utána meg a mi kis bajszosunk. Nem tudom, van e még lejjebb, de remélem ez már a szar alja, innen csak felfelé van. 

A köztársasági elnöki jogkör kiüresedett, nincs súlya és jelentősége sem. Igazából csak egy bábu, akit rángatnak és azt csinálja amit mondanak neki. Nekünk embereknek nem jelent már semmit csak úgy mint az alkotmány! Ja bocsánat az nincs is, van viszont egy csodás gránit szilárdságú, isten tudja hányszor is módosított alaptörvénye. (Szándékosan írtam kisbetűvel, mert ennyire tartom!)

Bízom benne hogy van még remény ennek a kis országnak, hogy igazán európai állammá váljon. A feltörekvő fiatal ellenzék táplálja bennem ezen vágyakat és bízom benne, rájuk majd lehet építeni a jövőben. A választási csalódás már leülepedett, tisztábban lát az ember és tudom, sajnos a mostani vesztes ellenzékkel nem lehet változást kiharcolni amíg egymás eltaposásával vannak elfoglalva. Remélem a fiatalok nem darálódnak be és lesz tartásuk az ország és a benne élők érdekeiért kiállni.

Ajánlom a többi bejegyzéseimet!

Ha úgy gondolod mást is érdekelhet, oszd meg, írj véleményt! :) 

Elérkezett a várva-várt(?) nap. Már minden be volt csomagolva, a szállítók is hordták a dobozokat! Emlékszem, ott ült az ágy szélén és nem tudtam mi is jár a fejében, mire gondolhat. Sokáig, talán az utolsó pillanatig reméltem, elmúlik ez a hóbort és vissza lehet fordítani. Nem így lett. Akiknek elmeséltem mi és hogyan történt, figyelmeztettek, sok jel utalt arra, ennek nem lesz jó vége.

Ez eszembe sem jutott akkor amikor a lányom ott tartottam a kezemben és ez annyira hihetetlen vol. Itt van egy kis élet aki megváltoztatja az életünk, felforgat mindent, persze jó értelemben.

Öt nap telt el, eljött az idő, hogy hazatérjen a kis szobájába és belakja. Bébihordóval, ruhákkal meg mindennel felszerelkezve mint egy karácsonyfa, beviharzottam a kórházba. Láttam ahogy öltöztették és olyan törékenynek tűnt, de tűrte és úgy nézett ki, mint egy Michelin baba. Betuszkoltam a bébihordozóba ami ennyi ruhával kész kihívás volt és irány a kocsi. Itt szembesültünk vele, hogy a Suzukiba a hátsó ülésre, menetiránynak háttal nem rakható be, mert rövid az öv. Puff neki. Így előre került, természetesen háttal a menetiránynak. Még mielőtt felötlik a kérdés, miszerint kikapcsoltam e a légzsákot, a válaszom, nem. Nem kapcsoltam ki! Ez lehet felelőtlenség volt részemről, de ebben a kocsiban ilyen flanc nem volt. Az ember igyekszik a szabályokat betartani, itt is így történt egy bunkó mentős mégis kiordított a kocsijából habzó szájjal, hogy felelőtlenek vagyunk mert előre raktuk a hordozót. Szegény ostoba, a tényekkel sem volt tisztába.

Nem kellett messzire menni, öt perc és otthon is voltunk.

Gyerek kicsomagolás, tisztába rakás, etetés, ágyikóba rakás és elkezdődtek a mindennapok. Párom itthon a lányunkkal én pedig a munkahelyen tartottuk a frontot. Szaladtak a napok, anyagilag is egész jól álltunk és úgy éreztem egyenesben vagyunk. Voltak tartalékaink, nem kellett a napi anyagi gondokkal szembesülni. A pici lánykát minden este Én fürdethettem meg és ez olyan jó érzés volt, amikor a kezemben tarthattam. A pelusozást is megtanultam, igaz csak akkor csináltam amikor a párom pihent, vagy egyéb dolga volt. Beszálltam az etetésbe is, mivel a kezdetektől hozzá kellett táplálni, mert sajna a kórházban a nővérek elcseszték a lehetőségét annak, hogy teljes egészében anyatejet kaphasson. Ezt sosem felejtem el annak a pancser brigádnak, mint ahogy azt sem, amikor a lányunknak sikerült elaludni végre, akkor kezdték csesztetni. Látszott, nem az Ő gyerekük, leszarták. Szomorú ezt leírni, de ez történt. Nem volt macerás baba, tudtunk aludni is mellette és ahogy teltek a hónapok ez egyre inkább jól is esett.

Eljött az első karácsonya amiből semmit sem fogott fel, hiszen neki minden nap egy általunk jól bejáratott menetrend szerint történt. Ez jól bevált. Arra emlékszem, ha kocsiba raktuk, addig nem bömbölt amíg ment az autó, ha megállt jött a ricsaj. Így rá kellett szoknom az előre látó, a megállásokat a minimálisra redukáló vezetésre. Nem volt egyszerű, főleg a városban. Egy ideig nem is mentünk vele nagy távokat, inkább csak szoktattuk. Ha a nagyszülők látni szerették, így inkább ők jöttek el.

Magabiztosnak éreztük magunkat és egyre merészebb terveket szőttünk. Első sorban a kocsit kellett lecserélni, mert egyszerűen nem fértünk bele. Gyerek, babakocsi ami hiába volt összecsukható, nem fért be a csomagtartóba, később etetőszék meg járóka. Ráadásnak ott voltunk még mi és a csomagok. Ezt természetesen megbeszéltük és mérlegeltünk meg minden. Emlékszem, még szín mintát is hoztam haza választani. Itt egy kicsit azt hiszem elkalkuláltuk magunkat és rossz döntést hoztunk. Biztosnak éreztük az anyagi helyzetünk.

A sors adta az első pofont a kocsi átvétele után két nappal. Az párom cége ahol dolgozott addig, becsődölt. Mindenkit elküldtek egyik napról a másikra. Őt csak azért nem mert gyesen volt. Ez megrengette a családot és őszintén szólva kicsit talajt vesztettem magam alatt. Eszeveszett számolás, a bevétel-kiadási oldal újra számolása, kalkulálás, agyalás és nem jött ki miből fogunk megélni. Volt még tartalék és azzal még pár hónap haladék. Nem tudom mi is járhatott akkoriban a fejében, de úgy láttam, nem veszi elég komolyan a helyzetünket, mondván majd csak lesz valahogy. Ez nekem aki szeretek tervezni és előre elhatározni bizonyos dolgokat, furcsa volt. Nem tudtam ilyen lazán venni. Pár nap kijózanodás után döntöttem és a kocsi visszaadását tartottam a legjobb opciónak, ezzel párhuzamosan a Suzukit is visszavettük volna és marad minden a régiben. Igaz vesztünk rajta, de még akkor is jobbnak láttam, hogy így legyen. Ezt megbeszéltük, apuékat is tájékoztattam, mire mondtak egy mondatot, ami kicsit ki is zökkentett, miszerint sosem vissza, mindig csak előre. Magyarul ha egyszer visszalépsz, akkor mindig meg fogod tenni és sosem lesz vége, Tessék előre menekülni. Ez rakott irányba. Már máshogy láttam az egészet, pánik megszűnt. Ahogy fogyott a tartalék, ismét szüleim segítségét kellett igénybe vennünk. Micsoda visszalépés a biztos tartalék tudatában élni és a mostani helyzet között. Ismét elvittek minket vásárolni, átutaltak egy jelentősebb összeget, sőt a kocsi törlesztőrészletét is átvállalták jó pár hónapra. Nem tudtam és tudom ezt soha meghálálni, örökké hálás is leszek érte.

Közbevetőleg. Sosem engem támogattak, hanem kezdetben kettőnket, később már hármunkat. Minket egyként kezeltek, ellenszenvüket sosem nyilvánították ki sem felém, sem párom felé, a lányomat meg egyenesen imádták és imádják a mai napig, még most is miközben így alakult az életünk.

Szóval egy kicsit javuló kilátásokkal és megnyugodva folytattuk a mi kis életünket, de …... Ezek a nehézségek rányomták a bélyegüket a kapcsolatunkra. Én háromnegyed ötkor keltem és kelek a mai napig is, hat felé már bent vagyok és dolgozom. Mivel a helyzetünkön javítani szerettem volna, így túlóra délután négyig, hatig, sőt hétvégén még egy műszak. Finoman szólva is dögül voltam már vasárnapra. Ekkor jött a „nagy ötlet”, vállaljak még munkát munka után, meg amikor nem alszom. Megpróbáltam, még a Tesco-ba is elmentem, hátha van valami, amit tudnék csinálni. Mondanom sem kell, napi pár órás délutáni vagy esti munka nem volt, de a cseszegetés az ment. Tényleg néha már úgy éreztem, egyedül maradtam. Érdekes módon ebben párom közös hangot talált a szüleivel, de ezt ne is ragozzuk tovább, pedig lehetne. Nagyon lassan értette meg, egyedüli család fenntartóként, nem tudom biztosítani az anyagiakat maradéktalanul. Itt kicsit szerencsénk volt, mert a volt főnöke tudott ajánlani egy helyet, ahová embert keresnek és a párom megfelelne. Így ismeretség útján sikerült állást találni 2005 szeptemberétől.

Szüleink vállalták a lányunkkal való foglalkozást, amíg haza nem érünk. Eleinte felváltva, majd egy idő után teljes egészében a szüleim viselték a gondját. Igazán nem volt egy problémás gyerek. Ebben az időben, anyukám volt úgymond gyesen és a döntésük alapján a gyes után járó összeget páromnak oda adták, hogy ezzel is segítsenek. Innentől belerázódtunk egy mókuskerékbe, amit igazából észre sem vettünk milyen rossz hatással is volt ránk.

Az új munkahelyén az én véleményem szerint elég rossz társaságba került. Reggel pedikűr, manikűr, fodrász meg még ki tudja mifene és beestek kilenc tíz felé. Néha esténként meg hétvégén csajos bulik. Ezek, Én úgy láttam, tetszettek neki és biztattam, ha ki szeretne kapcsolódni a barátnőivel, hát tegye. Végül is ki kell engedni a gőzt néha. Azt hogy alkatilag nem ilyen vagyok, tudta. Ettől még régebben jártunk Katalin bálba és nem volt gondom vele, tudok viselkedni. Ilyenkor öröm volt látni ahogy kikapcsolódik és nevet önfeledten. Még ha úgy alakult, el is vittem kocsival és vissza is hoztam. Nem voltak fenntartásaim, bíztam benne. Én is néha levezettem a gőzt, csak egész máshogy. Beültem a kocsiba hajnalban és estig csak mentem. Nem volt célom, de volt hogy egy egész tank benzint elkocsikáztam és hát a Škoda elég jól fogyaszt, nagy távokat meg lehetett tenni. Na persze ezt elég ritkán engedhettük meg magunknak, tehát nem volt rendszeres. A napi stressz oldásában sok szerepe a volt a lányomnak is, mert ha ránézetem, mindig mosolyt csalt az arcomra.

A fürdetéseket továbbra is Én végeztem és ki nem adtam volna a kezemből. Utána hancúr az ágyon, földön, játék mindenhol ahol lehet. Életem legszebb évei voltak amíg része lehettem az életének ilyen aktívan.

Teltek a hónapok, az évek és észre sem vettük, hogy nem voltunk együtt sehol nyaralni. Erre a szüleim is felhívták a figyelmünket és befizettek minket egy hétre Kőszegre. Amíg távol vagyunk, addig vigyáznak a lányunkra. Ekkorra sajnos már éreztem az elhidegülés, egymástól való érzelmi eltávolodás jeleit. 2007-et írtunk. Bizakodtam, hogy ezalatt a pár nap alatt kettesben kicsit rendbe szedjük kettőnk kapcsolatát. Nem úgy sikerült ahogy szerettem volna. Utóbbi fél egy év alatt összeszedett egy barátot (?) magának akivel rengeteget csevegtek a neten, még nyaralás alatt is ott hagyott a szobában egyedül, hogy cseverésszenek a netszobában. Nem esett jól, nagyon nem. Szerintem ezzel nem is volt tisztában. Kicsit felemásra is sikeredett ez a nyaralásunk, mert nem láttam rajta, hogy élvezné. Elvolt persze, de a wellness volt a központ számára. Engem meg ez a része nem tudott lázba hozni. Nekem a nyaraláson a látnivalókon van a hangsúly, az élményeken. Mivel igyekeztem az igényeinket balanszban tartani, tulajdonképpen ebből a szempontból sikeres volt, de csak ebből a nézetből.

Visszatérve kicsit feltöltődve vetettük bele magunkat a hétköznapok monotonításába. Mindent egybevetve, az intimitáson kívül minden működött köztünk, családként funkcionáltunk. Legalábbis a látszat ezt sugallta, még nekem is. Beletörődtünk a sorsunkba? Elfogadtuk a helyzetet? Nem nagyon és ki-ki a maga módján próbált tenni ellene. Párom barátkozott(?) másokkal, még egy alkalommal be is mutatta az egyiket egy véletlen(?) találkozás alkalmával. Ekkor már rég leesett mi a helyzet. Volt e megcsalás, azt nem tudom, de ekkor már érezhető volt, vagy lesz valami pozitív változás köztünk, vagy megy a levesbe az egész. Egyszerre két pasival, „Z”-vel és „Zs”-vel (az inkognitó maradjon meg azért) nem tudtam felvenni a versenyt. Itt már kezdett kijönni a köztünk lévő iskolázottsági különbség. Nekem ezzel nem volt bajom, büszke voltam rá, amiért két diplomája van. Nekem a tanulás nem a lételemem. Egy pók a sarokban jobban leköt! Inkább alkotni, két kezemmel létrehozni dolgokat szeretek, igaz előtte agyalni is kell rajta, de az megy. Valljuk be, nem humán beállítottságú emberke lennék.

Észre sem vettük és eltelt az ősz, a tél, már a tavaszt tapostuk, amikor szóba került, merre is menjünk nyaralni. A sátrazást már nem vállalta be, mert nagyon nomád, meg ágyban akar aludni, meg gyerek meg, meg meg meg. Indok volt elég. Azt tudtuk, a lányunkkal megyünk. Most először közösen. Megint egy családszerűségben éreztem magam és felcsillant a remény, talán ez jó alkalom lesz kicsit közelebb kerülni egymáshoz. A cél végül is Bibione lett, itt töltöttünk egy hetet, ahogy illik, szombattól szombatig. Végig gyönyörű idő, de láttam rajta, már nem élvezte annyira az egészet. Rá volt írva. Ismertem annyira, hogy észre vegyem. Ezen igyekeztem felülemelkedni és élvezni a szabadságot. A lányunk tündéri volt, rengeteget lógott rajtam és úgy láttam ezt nem nézte mindig jó szemmel, de nem szólt egy szót sem. Részletekbe ne menjünk bele, csak az első nap egy aranyos eseményére térnek ki. Történt ugyanis, hogy korán érkeztünk, a szoba még nem volt kitakarítva, de megengedték, hogy bepakoljunk. Itt összeszedtük ami kell a strandhoz és elindultunk a térképen kijelölt területre, ahol a napágyunk, székünk é napernyőnk van. Kicsit benéztük a távolságokat, mert a partnak elég a végén volt a mi részünk, így sokat kellett gyalogolni mire oda slattyogtunk.

Sebaj végre leültünk, kicsit kényelembe helyeztük magunkat és jöhet a tenger. Párom a lányommal le is ment. Én leültem kicsit pihenni, végül is levezettem egy jó kis távot, gyalogoltam egy csomót, egy szó mint száz rám fért. Éppen hogy kezdtem kicsit lazulni jönnek ám vissza. Szárazon. A kicsi-lány kivágta a hisztit, mert nem akar a vízben pancsolni. Be sem megy. Na nekem sem kellett több, felkaptam az egyik kezembe a lányt, a másikban az úszó gumit és levittem a partra. Végig csak magyarázott, hogy biza nem megy be a vízbe. Az okát nem tudom, de az elhatározása végleges volt. Ő még nem volt a vízben, amikor én már térdig gázoltam benne és itt már kezdte érdekelni a dolog. Benedvesítettem, megmutattam milyen sós, megmártóztam vele majd beraktam az úszógumijába. Na innentől már nem lehetett kirobbantani a tengerből. Élvezte a hullámzást, ha korlátozottan is de tudta magát irányítani és pancsolt, gurgulázott a nevetéstől. Ezt a nyarat a kislányom tette emlékezetessé.

Ez volt az első és egyben utolsó nyár, amikor együtt, hármasban nyaraltunk.

Jött 2008. Ez az év volt az oly sokszor felemlegetett „válság éve”!. Szerencsénk volt. A lakás hitelünk forint alapú volt, a kocsi igaz svájci frankos, de a havi törlesztés elviselhető mértékben emelkedett meg, köszönhetően a magas önrésznek. Egyedül a munkahelyünkön volt érezhető, hogy globális gondok vannak. Az építő ipar megkezdte mélyrepülését, párom pedig ilyen területen dolgozott és dolgozik a mai napig. Nálunk is csappant a megrendelés és mindenki a túlélésre kezdett berendezkedni. Szerencsére munka volt még elég, lehetett túlórázni.

Innentől kezdve kb. másfél évig szinte semmi érdemleges nem történt. Lányunk masszívan oviba járt. Reggel párom vitte, délután meg én hoztam el. Itt kezdett járni úszni, korcsolyázni aminek költségét apuék állták. Igen, nélkülük sok mindenre nem lett volna lehetőségünk. Az ovi utolsó évében még karatéra is sikerült beíratni. Örömmel ment mindenhová és élvezte a foglalkozásokat. Nekem is öröm volt nézni. A hétvégi korizásokra még párom is eljött eleinte, később már szinte csak kettesben mentünk. Az úszásra szinte sosem jött el, ez talán a munkaidejének is köszönhető, de fogjuk is csak erre. Itt szerezte első versenyben elnyert érmét is ami arany lett hátúszásban. Iszonyatosan büszke voltam rá. A kis picur a nagy medencében aranyérmet szerzett. Zengett a lelátó, de persze nem az én lányom miatt, viszont akkor is fantasztikus volt. Vannak még lovaglásból, táncversenyből, karatéból szerzett érmei is, sokáig még ott lógtak a szobájában miután kiürült.

Nyáron kettesben a lányommal mentünk nyaralni a Balatonra, unoka húgomék telkére akiknek nagyon hálás vagyok, hogy ez a lehetőség nyitva állt. Szerencsések voltunk. Zömmel jó idő, jó levegő és sok kirándulás bobozás, pancsolás a vízben tette szebbé a nyarunkat. Párom nem jött velünk, nem akart vagy nem tudott ez maradjon költői kérdés, de inkább előbbi. Mindig hívtuk, sőt még azt is felajánlottam, üljön vonatra pénteken és lemegyünk érte az állomásra, vasárnap meg kivisszük, hisz neki is kell némi kikapcsolódás, de ekkor már nem velünk képzelte el a nyarat és ez így ment amíg el nem váltunk. A nyarakat a lányommal töltöttem kettesben. A szünidő maradékában szüleimmel volt vagy vidéken anyósoméknál, vagy karatetáborban, úszótáborban.

Elérkeztünk hát 2010 évéhez. Ez az év is úgy indult és telt mint a többi. Nem volt tavaszig semmi érdemleges, ha csak az nem, hogy eltávolodtunk egymástól érzelmileg, de a család ettől eltekintve működött. A kívül állók egy két apróbb jeltől eltekintve, amin mindenki átsiklik nem vehettek észre semmit, de belül tudtam, nagyon nincs ez így rendben. Eddig nem tettünk semmit azért hogy ne így legyen. Nekem még mindig ott volt a szemem előtt a klasszikus értelembe vett családkép, amit szerettem volna megőrizni, de tudtam, reformokra van szükség. Beszélnünk kellett egymásról, egymással, megbeszélni a köztünk lévő viszonyról és rendbe tenni a kapcsolatunkat. Azt kellett tennünk amit eddig elmulasztottunk mind a ketten. Beszélni egymással kettőnkről. A próbálkozásaim elég egyoldalúak voltak, az elején mindig megkaptam, már nem szeret, de ezzel tisztában voltam amikor a közeledéseimet minduntalan visszautasította. Viszont akkor még úgy gondoltam ezt meg tudjuk oldani, csak akarnunk kell és újra kerek egész család lehetünk. Ennek érdekében igyekeztem is mindent, de mindent megtenni. Így telt el a kora nyár egészen októberig. Ekkor ismét megpróbáltam vele megbeszélni mennyit sikerült haladnunk, van e még remény amiben még mindig hittem, de ekkor jött a hideg zuhany. Ugyan azt a pár szót mantrázta, miszerint nem szeret, meg ennek nem is volt értelme. Szóval nem sokat mondott, legalábbis új infó azonkívül hogy van valakije, nem volt benne. Még futottam egy-két kört a téma körül hátha mégis, de végül is lesújtottak a hallottak. Összeomlottam. Nem kaptam levegőt, rosszul voltam, forgott a világ és ez nem költői túlzás. Belül éreztem én, de nem tudtam elfogadni, hogy idáig jutottunk. Habár a lelkemben még harc dúlt, ésszel azért már felfogtam, valaminek vége szakadt, úgy néz ki véglegesen.

Október táján volt egy elég indulatos veszekedésünk, ami nem volt ránk addig jellemző és ezek után sem volt gyakori, inkább csak be-be szólongatott, de ezeket már el tudtam viselni, nem ráztak meg. Én nem vagyok az a fajta, hogy ennyire elveszítsem a fejem. Aki ismer tudja, fát lehet vágni a hátamon. Eldöntötte válni akar. Legyen. Összeszedtem a papírokat ami kell és szereztünk apuval akire mindig számíthattam, egy ügyvédet. Mint kiderült az első egyeztetésnél, eléggé pocsékat. Hiába a neves ügyvédi iroda, a hangzatos név, ha a beosztottak szarok. Kellet valaki aki fel tudja venni a harcot az Ő jogi képviselőjével és váltottunk. Mint később kiderült, a létező legjobbat tettük amit lehetettünk. Egy tutyi-mutyi helyett egy igazi harcost. Természetemből adódóan nem voltam híve a háborúnak, de amikor láttam miket küldenek át nekünk követelés gyanánt, meg győzött, harc nélkül vesztettünk. Rá bíztam magam és jól tettem. Harcolt értem a tárgyaló teremben, levelekben, egyeztetésen, beadványokban és a bíróság aulájában amikor a párom kiabálva esett neki. A mocskos részletekbe ne menjünk bele miket vágtak a fejemhez, csak annyit, a híd alól végül is elég jól kihozott. Még szerencse, hogy vannak olyanok, mint külön vagyon meg egyebek. Végül is a törvényi kötelezőt megkapta ami amúgy is járt volna. Ennyit és nem többet. Kemény szavak? Annyit megtanultam, hogy ha nem állunk ki magunkért, eltipornak, beletaposnak a földbe! Ki a nagy vesztes? A lányom. Szegényke mit sem sejtett az egészről, a háború őt kihagyva, de érte dúlt. Szerettem volna a felügyeletét megszerezni, de felvilágosítottak, ha nem drogos, nem iszik, nem veri a párom, akkor az övé. Ez a magyar joggyakorlat. Mint apa nem játszom. Ha alkalmasabb is lennék sem kapnám meg, pedig nagyon szerettem volna mert alkalmasnak éreztem magam és az is voltam.

El telt ezzel a marakodással ismét másfél év és már 2012 tavaszát írtuk. A politika ismét beleszólt az életünkbe, de most így visszatekintve számomra pozitívan. A bírónkat nyugdíjazták mert ekkor volt a nagy bírói elküldések időszaka és kaptunk egy újat. Ezt akkor tragédia ként láttam, mert megint kezdődik minden szinte elölről. Rá is nyomta a bélyegét az első vele tartott tárgyalásra amit elég hamar lezavart. A tények. Közölte, hogy átfutotta az anyagot, sokat még nem tud, de látta már voltak tanú kihallgatások. Kb. ennyi. Ja meg még meg változott a törvény, egyben fogja kezelni a család és vagyon jogot. Ja és kiveti a következő tárgyaláson a vagyon jog utáni illetéket mondta felém fordulva, de nem csak nekem, hanem megosztva a felperessel (párom), ezt már viszont felé fordulva kérlelhetetlen hangon közölte. Láttam párom arcán, erre nem számított és ha volt egy kis esze tudta, ez több száz ezer fejenként amit nem kap vissza. Van rá két hónapunk, közölte a bírónő. Elvárja, hogy egyezzünk meg, különben a következő tárgyaláson kiveti az illetéket és onnan már nincs vissza út.

Csapás csapás hátán. Gyorsan összeültünk az ügyvédemmel mert a fejlemények őt is meglepték. Megnyugtatott, most lépés kényszerben van az párom. Nem kell izgulni. Dönteni kell és ez fájni fog neki.

Az pedig végképp rosszul esett neki amikor közöltem, ezek után Én már nem megyek el a szüleihez, így nem viszem haza, ha menni szeretne. De az élet már csak ilyen. Ekkor már magunknak vásároltunk, ki-ki amit gondol.

Ezalatt az életünk a megszokott medrében folydogált. Lányunk már a másodikat járta és a haladásával nem voltak gondok. Délutánonként karatézni járt heti kétszer, egyszer gyógyúszásra, suliban gyógytorna, hétvégén meg vittem lovagolni utána meg korizni. Volt elfoglaltsága, unatkozni nem ért rá. Második tanév végére egy kicsit ebben el is fáradt, így vissza vettünk az iramból és csak a karate vizsgára koncentráltunk. Nem láttam rajta fáradtságot, igaz a tanórákon nem voltam ott, abba nem láthattam bele. Azt látszott rajta, élvezi a programokat. A párom nem tartott velünk ezekre, hogy miért, ne kérdezd.

Válásunk alatt esett meg egy nagyon szomorú eset is, aminek leírását elég sokáig úgy gondoltam nem teszem meg, de a szüleimmel szembeni hozzáállását ez is jobban megvilágítja. Ennek az eseménynek ez egy tömörített kivonat, ami bíróságnak is be lett adva és az befogadta, igaz jegyző könyvbe nem vett. Párom annak valóság tartalmát a mai napig nem cáfolta és nem kommentálta. Nyár volt, a bíróság kötelezett minket és mi megállapodtunk kivel mikor és hogy lesz a lányka a szünidő alatt. Erről anyu táblázatot is készített. Ekkor még mindig együtt laktunk a válás kimondásáig. A rám eső időben szerettem volna ha szüleimmel is el tölt egy hetet együtt és ennyi szabadsága senkinek sincs ami nyárra kellene. Ezzel eddig nem is volt gond, tudta Ő is és így indultunk neki a nyárnak. Hétfőn reggel eljöttek anyuék és egy elég nehéz elválás vette kezdetét. Párom nem könnyebbé inkább nehezebbé tette az elválást. Rá is kellett szólni, hogy fejezze be. Mikor elment, az összekészített holmival, kicsit durcásan de annak tudatában mi lesz egy hétig, szépen gond nélkül elment. Séták, játszótér, kirándulás strand, pancsolás. Igen ám, de a párom vett neki egy a lányka által nagyon vágyott, ha jól emlékszem színes szilikon karkötőt és elkezdte hívogatni, hogy meg van, ha haza jön meg is kapja. Mit tesz egy kicsi lányka? Elkezd még jobban vágyni rá. És szeretne haza menni, megkapni. Ezzel hívott fel a párom is, a lány haza akar jönni, intézzem el, érte megy. Mi van? Telefon apuéknak. Ekkor tudtam meg mi a helyzet! Telefon páromnak, hogy hagyja abba a telefonálgatást, mert ez nem jó így senkinek. Nem hagyta. Szerdán már Ő hívott, délután megy a lányomért mert sír és elhozza. Telefon a lányomnak, akit sikerült megnyugtatni és maradásra bírni. Itt úgy látszott elsimulnak a dolgok, de nem így történt, továbbra is volt telefon és sírás. Délután öt felé megjelent anyámék házánál és el akarta vinni a lányom, holott abban állapodtunk meg, ezt a hetet ott tölti. Apuék tartották magukat a megállapodáshoz, így a párom meghozta élete szerintem legelcseszettebb döntését. Apámékra ráhívta a rendőröket!!!!!! Ezt egy napja még blöffnek gondoltuk. Ki is jöttek. Én ekkor már otthon voltam, erről mit sem sejtve. A rendőröknek simán (sajnos ki kell mondani) belehazudott a szemébe, mondván elváltunk és jött a lányáért akit a nagyszülők nem akarnak kiadni neki. A rendőrök ott szembesültek vele, nem váltunk el, viszont megállapodás van, ezt a hetet itt tölti a lányka. A tanácstalanság nagy volt, ilyenkor mi a teendő. Felmenetek úgymond család látogatásra, mégis mi a helyzet. Meglepő idillel találták szembe magukat. Mama meg a lányka társasoztak, nyoma sem volt hisztinek, sírásnak. Itt aztán még nagyobb lett a tanácstalanság. Gyorsan valaki okosabbat, valószínűleg a felettesüket hívták aki sokkal többet nem tudott hozzá tenni. Ekkor már úton voltam, mert apu hívott mik a fejlemények, de félúton leállított, mert úgy látszott meggyőzhető és belátja nincs rossz helyen a lánya. Nem így lett és megérkeztem. Igazoltattak, meggyőződtek ki is vagyok és belefolytam az eszmecserébe. Érdekes hogy a húga barátját hívta segítségül, de hamar le lett állítva. Szegénynek az volt a legfontosabb, hogy ketyeg a parkolóóra. Érdekes fejleményként az egyik rendőrnek mintha sikerült volna jobb belátásra bírni és szót érteni vele. Mivel fent voltak és látták, tapasztalták a gyerek jó helyen van, sikerült meggyőzni, maradjon a lány itt, Ő meg menjen haza nyugodtan, nem lesz semmi baj. Kezdett mindenki megnyugodni. Egy percig kb., és kezdte ugyanazokat mantrázni elölről, mert hát ezt hogy magyarázza meg az anyjának, Ő nem veszíthet! Ja ez mind kint zajlott a kapu előtt az utcán, mióta elkezdődött közel másfél órája. Meghoztuk a döntést apuval, mert láttuk, ez az egész a szüleim ellen irányul, akik ebből érthető okok miatt ki akartak maradni és nem akartak ebben ilyen módon részt venni. Felmegyek a lányomért és lehozom, addig apu odaáll a kocsijával, átadja a gyerek ülést. Ezalatt anyu már össze is pakolta a gyerek holmiját. Párom mivel a viselkedése minősíthetetlen volt és számunkra elfogadhatatlan, nem tehette be a lábát az épületbe sem. Felmentem és mivel a lányka ekkor már tudta, ott vagyunk, egy kicsit pityergett is, de nem volt vészes. Felemeltem, megölelt és a karjaimban vittem le. Szegényke már azt is tudta mi folyik körülötte és ez nagyon megviselte, mély nyomot hagyott benne. A húga barátját elzavartuk és hármasban mentünk haza. Egy óra múlva visszamentem anyukhoz, mert éreztem valami baj lehet és igazam lett. Anyut zokogva találtam és teljes kétségbeesésben. Nagyon megviselte az ellene irányuló gyűlölet és a mai napig is kísérti annak a napnak az emléke.

Azt, miért is van anyuéknál, elmondtam, ezen a héten nem tud ki vigyázni rá. A rendőr kérdésére, ezek után hol lesz a lány, ki fog rá vigyázni, párom azt felelte majd Ő otthon marad, ki vesz szabadságot. Ezt számon kértem, mert tudtam, nem tud, de csak erősködött.

A rendőrök azzal a feltétellel mentek bele a döntésünkbe, miszerint elhozom, hogy otthon marad a gyerekkel a maradék két napon. Esküdött, így lesz. Nem így lett. Bevitte a munkahelyére és ott volt egész nap a hét hátralevő részében egy Tüzép telepen, ami nem egy ideális gyermek elhelyezés, de ez sajna bevált gyakorlat volt nála.

Mindenkire rá bízom, mit is gondol az egészről. Itt nem ítélkezem, magamban megtettem már. Miért tartottam mégis fontosnak itt megemlíteni ezt a momentumot? Egy ember természetrajza, mit hoz ki egy adott szituáció valakiből. Nem tudom hogyan lehetett volna másképp, kulturáltabban megoldani a szituációt, de akkor és ott ez tűnt a leghelyesebb megoldásnak.

A sors, vagy minek nevezzem mellém ismét. Ritkán teszi, de most megtette megint. Nem vagyok kárörvendő és nem is teszem, viszont ez is szerepet játszott a végkifejletben. Ennek annyi előzménye van, hogy ahol dolgozott ott egyes beosztottak, mint már említettem elég sokat megengedhettek maguknak, amivel vissza is éltek alaposan. Abban a párom nem volt benne. Ez a tulaj feleségének a szemét mindig is csípte és elég régóta el akarta érni, jobban rá lásson és felügyelni tudja az ott dolgozókat. Végül is a válásunk előtt egy évvel sikerült is elérnie, mindenkit leköltöztetett egy Budapest melletti településen lévő központi telephelyre. Persze a renitenseknek esze ágában sem volt kimenni, így ők elhagyták a cég kötelékét. Így került a párom jó háromnegyed, egy órás kocsikázásra a lakásunktól. Kollégái vitték hozták közel egy évig, mikor is kapott egy cégautót. Egyből jött hozzám, be szeretne állni az udvarba. Jeleztem, semmi gond. Kér egy távirányítót a közös képviselőtől (egy-két nap) és a gond megoldódik, vagy vesz egyet és beprogramozzák (ami szintén egy-két nap). Jó kérdés, miért nem adtam oda ami nekem volt. Mert ha gond van a gyerekkel, vagy bármivel, estig ki sem tudok állni a kocsival amíg haza nem jön. Nem tette meg. A kocsit el is lopták és természetesen megint, mint mindig Én voltam a hibás, el lettem hordva mindennek. Azért később kiderült, azt az öt ezer forintot már sajnálta belefektetni ebbe az egészbe. Kinek mi éri meg és mennyiért.

Otthon nem igazán beszéltünk egymással, pedig lett volna miről de ez utóbbi momentum meghozta beszélhetnékünk. Azt gondoltam, nehéz lesz rá venni a megállapodásra, de meglepően gördülékenyen ment. Az ügyvédjéből ekkorra már elege lett, de nem váltott, ebben az időben meg épp nyaralt is. Így felajánlottam a megszövegezést bízzuk az Én ügyvédemre, aki természetesen elvállalta, holott nem az Ő dolga lett volna. Mindegy is. Elfogadta a feltételeinket amik korrektek voltak, így mi is konstruktívan álltunk a dolgokhoz és nem akadtunk fent neki fontos, számunkra elhanyagolható apróságokon.

Lázasan keresett albérletet, még a tanácsomat is kikérte és együtt nézegettük a lakásokat. Segítettem hát, hiszen nem vagyok vadember. Együtt néztük ki a bútorokat is és szereltem össze amikor megérkeztek. Még a hűtő felvitelében is szerepet vállaltam, pedig nem sok híja volt, hogy örökre a lift rabja maradok, mivel alig bírtuk kibányászni belőle, mert beszorult. Az úttörő ahol tud segít. Mint addig is és azóta is, szekrény javítás vagy lefolyó csap meg egyebek. Van ami (aki) örökre összeköt bennünket. Ha tetszik, ha nem.

A tárgyalás reggelén, ott a bíróságon írtuk alá a papírokat. A tárgyalás késett, bírónő sehol, így volt időnk mindenre, beszélgettünk még viccelődtünk is. Aki látott minket, nem gondolta volna, épp válunk. A bírónő megkérdezte sikerült e megállapodnunk és benyújtottuk a papírokat. Jegyzőkönyvbe foglalás után jött az ítélet, mi elálltunk a fellebbezés jogától, így jogerős határozattal a „zsebünkben” mentünk az otp-be a közösítést megszüntetni a számlámon, ami már csak formalitás volt számunkra.

Közös életünk egy papírdarabra írt ítélet szerint véget ért.

Lányunk vidéken volt, de már tudta mire fog visszatérni, mi is várja itthon. Ahol eltöltötte első 8 évét, már nem ugyan az lesz és mást fog otthonának hívni. Új lakhelyén sok újdonság várta és ezek megkönnyítették az átállást. Minekünk is egy újfajta kihívásnak kellet megfelelnünk, amit kisebb nagyobb zökkenőkkel teljesítettünk is.

Hazaérve szembesültem a nagy semmivel. Ott ültem a volt gyerekszoba falai között és nyomasztó volt az üresség az a kurva nagy csend. Magam alatt voltam, holott már megbékéltem rég a sorsommal, elfogadtam, ezt a lapot húztam. Mégis, baromi szar volt, mert ettől a ponttól volt végleges. Üres gyerekszoba, csak a lányomnak készített polcos íróasztalasztal, amit az iskolakezdéséhez készítettem maradt, mert új otthonába az nem fért be. Apuval áthoztuk a nappaliba és áthozta a náluk tárolt új tv-m, amit fel is raktuk a falra. A gyerekszoba végképp kiürült. Akkor láttam ilyennek amikor még nem laktunk itt. Nem ugyan az az érzés. Szüleim igyekeztek kirázni, felrázni a mélypontomból. Elvittek vásárolni, pótolni amit a párom magával vitt. Venni még ágyat, meg egyéb hiányzó dolgokat.

Igaz volt lakásom, kocsim de az anyagi helyzetem eléggé a padlón volt.

Innentől viszont már egy másik történet, egy új élet kezdete.

Hűvös borongós idő volt, mivel március havában jártunk 2004-ben. Épp munkából értem haza, mikor szólt a párom, megjöttek a fájások, így lassan indulhatunk a kórházba. Kapkodás a részemről, de szép lassan mégicsak bevágtuk magunkat a kocsiba és egy rövid autózás után már a kórházban is voltunk. Dokink nem, volt épp nyaralt, így egy helyettesítő foglakozott velünk, elég flegmán. Csak miattunk jött be és ezt éreztette is lépten-nyomon. Mi ezzel nem nagyon törődtünk, mert csoda készült kibújni eddigi biztonságából.

Az hogy ide elérkezzünk nem volt egyszerű. Friss házasokként készültünk a nászútra. Hamar eldöntöttük, hogy megvesszük az új kocsinkat mégis. A kiválasztott álomautó egy Suzuki Swift 1.0GL volt. Alap változat, semmi extra még rádió sem volt benne azt unokatesómtól vettem meg használtan. A lényeg, működött. Egy minőségi váltás volt a Škoda után. Ég és föld. Mindig indult, meleg is volt télen, igaz nyáron is de nagyon. Na ezzel az autóval mentünk a Balatonra nyaralni. Szép idő, sok pancsolás, kirándulások. Hamar eltelt a szabi, ekkorra már le is érettségiztem és kezdődtek a szürke hétköznapok.

Az esküvői pénzt és nászajándékot a sok ígéret ellenére sem kaptuk meg. Kezdett mindkettőnknek elege lenni az egészből. Köztünk nem, de párom és a családja között volt veszekedés emiatt, de semmi nem történt. Apuék is megelégelték, holott nekik semmilyen kapcsolatuk nem volt anyósomékkal és írtak nekik egy levelet. Ebben kifejtette, hogy jó lenne ha gyerekek felé rendeznék az elmaradást, mert ezt tőlünk vették el és a közös életünk elkezdéséhez jól jött volna. Meg is lett az eredménye, de nem az amire normális esetben számítani lehetetne. Kitiltottak az otthonukból! Engem ezen sorok íróját. Párom mehetett ha akart. Nem nagyon akart, így az évi kötelezőket megtette, de többet nem ebből is érezhető hogyan vélekedett róluk. Azért haragudott apámra amiért ezt tette, mert szegény naiv még hitt benne, megkapja amit eddig és azóta sem kapott meg. Itt tenném hozzá, a húga esküvőjén a vőlegény családja már eleve úgy kalkulált a mi példánkból tanulva, hogy csak magukra számíthatnak. Így is lett, anyósomék a jelenlétükön kívül semmit nem tettek hozzá. Ennek köszönhetően nem ülhettek az öröm szülők padjába. Szépen büntiben, a többiek között a tömegben foglalhattak helyet. Ja még nászajándékot sem adtak. Jó ez ismerve őket nem is volt elvárás. Ebben a családban úgy látszik ez hagyomány! Eszembe jutott, mégiscsak volt valami, egy nyakláncot kapott, így ez nem volt teljesen korrekt. Azt viszont a nyakából vette le, úgy hallottam. Hát erről ennyit.

Magam részéről megmondom őszintén, ekkor már örültem a kitiltásnak. Nem kell bájologni, olyan helyre menni ahol megteremtették a légkört ahhoz hogy utáljam őket. Azzal tisztában voltam, ez kölcsönös. Ebben az időben kerültem közelebbi kapcsolatba az apukájával és nagymamájával akiket a szüleimmel együtt nagyon megkedveltünk. Ez is szúrta a szemüket és ennek hangot is adtak, na persze nem nekem, ahhoz gyávák voltak, hanem kedvesemet csesztették ezzel is. Akkor is csodás másfél év volt. Párom busszal haza utazott, én meg lementem és haza hoztam. Ilyenkor tettem látogatást apukájánál és hallgattam haza felé a panaszkodást.

Akár mennyire is agyalok, nem jut eszembe mi is volt a következő évben, valószínűleg nem voltak nagy történések. Egy valami jött elő, hogy megint a Balatonnál voltunk nyaralni. Ekkor már az új sátrunkkal az aranypart végében. Baromi jó volt, hogy kiléptünk a sátorból és csak kisétáltunk a partra, a víz csobbanását pedig esténként lehetett hallani. Volt gumimatracunk, asztalunk, camping gázfőzőnk, székünk és boldogok voltunk. Csináltunk lecsót, tejberizs, aranygaluskát és élveztünk minden pillanatot. Ekkor is sokat kirándultunk és éppen Pécsett voltunk, amikor csengett a telefonom. Nem szokott, így meg is lepett, de láttam, hogy kedvenc uncsitesóm hív. Felvettem és megdöbbentem, mert az őszinte részvétét nyilvánította ki. Azt hittem ez vicc, de nem az volt. Meghalt a másik nagymamám és nem tudhatta, hogy van nálunk egy megállapodás, rossz hírekkel nem csesszük szét a másik nyaralását. Pár pillanat múlva, túl a meglepetésen már nyugodtabb hangon megbeszéltük a dolgokat. A nagyi halála nem rázott meg nagyon, mert egyáltalán nem kedveltük egymást. Olyan természete volt, hogy nem lehetett szeretni. Ember nem volt aki ki tudott volna jönni vele, a gyerekeit is ideértve. Szomorú ezt leírni, de így volt. Ez az esemény tehát nem zökkentett ki a nyaralásból.

Még volt valami, ami elég fura volt. Épp lementem a páromért, amikor véletlenül (?) találkoztam anyósomékkal. Én nem mentem oda, csak intettem, de látszott nagy megbeszélés zajlik. Száz szónak is egy a vége, megkértek, vegyem fel kamerával a házassági évfordulójukra tartott kis összejövetelt, kajálást. Elvártam volna egy bocsánat kérést, de erre hiába is vártam volna. Belementem. Ezek után is ritkán mentünk, de innentől már kettesben látogattuk őket.

Jött a temetés, a hagyatéki eljárás ami csak az ingóságokra volt érvényes. A lakást apunak sikerült a nevemre íratni még évekkel ezelőtt egy szerencsés fordulatnak köszönhetően. Történt ugyanis, hogy akkoriban fillérekért a bentlakók megvehették a lakásukat az önkormányzattól maguknak, vagy egy családtagjuknak. Ezt úgy általában tudtuk, de azt nem, miszerint a nagyinak is felajánlották de volt egy határidő, ameddig ezt megteheti. Csak mi nem tudtuk, a fia tisztában volt vele és meg is próbálta megszerezni, de a nagyit ismerve ez halott ügy volt. A fejében volt egy álom, hogy majd egy jóra való családra ráhagyja. Szegénynek nem jutott el az agyáig, önkormányzati lakást nem lehet örökölni. Valamilyen alkalomból a fiának felesége, vagy élettársa ezt már nem tudom, felhívta anyut. Beszélgettek, szó szót követett és véletlenül elkottyantotta , mi a helyzet mama lakásával. Innentől felpörögtek az események és viharsebesen apám meggyőzte a mamát, amit máig nem tudok, hogyan tehette, irassa rám a lakást. Elintézte a papírokat, kifizette az árát, mindent végigvitt. Nagy meló volt, nekem csak alá kellett írnom egy papírt, amit igazából nem mutatott meg, így csak utólag tudtam meg miről is volt szó. A lényeg, egy héttel a határidő előtt a lakás az enyém lett. Keresztapám iszonyúan haragudott a feleségére, ránk meg mindenkire, a világra.

A hagyatéki mizéria elég sokáig eltartott, mér késő ősz volt! A lakás nyóckerbe volt, ahová nem akartunk költözni, az ki volt zárva. Az állapota meg a lelakottság határán egyensúlyozott. Ha a szomszéd fingott, a falon meglebbent a tapéta. Iszonyú szar hely volt és ezekben a lakásokban ami napig emberek laknak. A könyveket antikváriumnak, a tévét a barátnőjének, a vitrint a kollégámnak passzoltuk el. A maradékhoz lomtalanítót hívtam, mivel a berendezési tárgyak használhatatlanok voltak. Kitakarítottunk és meghirdettük. Ekkor tájt ennek apropóján már terveztük, hogy elköltözünk egy nagyobb lakásba. Ehhez az anyagi alapot ebből az eladásból gondoltuk megteremteni. Az eladás nem ment az egyik napról a másikra. Több min fél évig tartott.

2002 írtunk, a lakást árultuk és készültünk életünk első nagy útjára, külföldi nyaralásra sátorral. Egy körutat terveztünk Ausztriában és Olaszországban. Vettem útikönyveket, átnéztem mit lenne érdemes megnézni. Hetekig terveztem, itinert írtam, campingeket kerestem és találtam. Lassan de biztosan összeállt minden. Gondolom feltűnt, egyes szám első személyben írtam. Nem véletlenül. Nekem volt ilyen téren tapasztalatom, hiszen gyerekként szinte minden nyáron utaztunk, sátraztunk külföldön. Három évente nyugaton, a köztes időben szoci régióban. Páromnak ilyen élményei, tapasztalatai nem voltak. Valahogy úgy éreztem, a tervezés nem is nagyon érdekli, pedig próbáltam bevonni, oda adtam minden anyagot, útikönyvet ha van valami amire kíváncsi, betervezzük, megnézzük. Nem volt. Ez némi könnyebbség is volt, mert így szabadon tervezhettem, alakíthattam az útitervet, de így utólag átgondolva, nem így kellett volna történnie. Vettem kamerát is és egy csodálatos nyaralást éltünk át és olyan helyekre is eljutottunk ahová nem is terveztük.

Visszatérve ismét az eladása volt a terítéken. Vicces volt, hogy anyósom megtudván, hogy van egy lakásom ami eladó, eljöttek a lányával megnézni és egy -bocs a megfogalmazásért- pofátlan árat ajánlottak fel, meg hogy ez mégis csak egy család, így a családban marad és segítsük egymást. Ezt a maszlagot nem vettem be, így természetesen nem mentem bele. Ezt kettesben a párommal is megbeszéltük utána és teljes mértékben egyet értettünk, ez a mi jövőnket kell, hogy megalapozza. Örült amiért nem mentem bele, de nekem eszem ágában sem volt nekik eladni. Biztos már a tovább adás gondolata járt a fejünkbe és hogy mennyit kaszálhatnának belőle.

Valamikor kora ősszel végül eladtuk a meghirdetett áron. Nagy megkönnyebbülés volt, egyből bankba raktuk, ott biztonságban volt.

Ekkor tájt már lakásokat nézegettünk, terveket a tervező asztalon, jártunk ingatlanosoknál, megnéztünk egy valag lakást. Kicsit elegünk is volt, de rendíthetetlenül kerestünk és kerestünk. Nem tudtuk megérteni ezt az amerikai konyhás nappali őrületet, ami akkor kezdődott és a mai napig is tart. Nekünk két szoba meg külön konyha kellett, így olyan terveket néztünk amik lehetőséget adnak a konyháról leválasztani a nappalit, hogy egy háló-nappali kombót kapjunk. Ha jönne a gyerek, legyen nekünk is saját szobánk.

Rengeteg terv után rátaláltunk a szent Grálra. Egy lakás, amiből ki tudjuk alakítani a saját életterünket és ebben a kivitelező is partner volt. Falakat tologattunk, wc-t raktunk át, leválasztottuk a konyháról a nappalit, kapott ajtót is és így már minden oké lett. 2003 tavasza volt. Az ingatlan közvetítővel megbeszéltünk mindent és mentünk megnézni a falakat, amik akkor még csak épphogy álltak. A kis hölgy ott a ház előtt közölte, hogy egy közalkalmazott elvitte előlünk ami kis fészkünket. Akkoriban meg lehetett venniük 0%-os önrésszel. A pórnépnek ilyen kegy nem járt. Ott a ház előtt jól felhúztuk magunkat, kiosztottuk szegényt aki erről igazából nem tehetett. Ajánlott földszintit a kukatároló felett, de elutasítottuk. Határozottan az értésére adtuk, szerezze vissza azt a lakást amiben megállapodtunk, különben viszlát. Őrült telefonálásba kezdett és csak teltek a percek. Nagyon hosszúak voltak azok a percek és nem ment gyorsan. Mi kezdtünk lemondani róla, de valami csoda folytán elintézte, visszakapjuk azt a lakást amiben már egyszer megállapodtunk. Ott megmondtuk, intézze el a papírokat amilyen hamar lehet és pár nap múlva le is raktuk a foglalót. Volt egy lakásunk, meg volt még egy amelyikben laktunk. Na ezt is el kellett adni. A kettőből meg tudtuk már venni a álom otthonunk. Igen ám, de bútorra már nem futotta volna így kölcsönhöz folyamodtunk. Olcsóbb volt lakáskölcsönt felvenni mint a szabad-felhasználású hitel.

A lakás tehát meg volt, árultuk azt amiben éltünk és ekkor még egy csodás hírrel talált meg a párom telefonon. Épp a dokitól jött és most már bizonyos, gyermekünk lesz. Madarat lehetett fogatni velem, olyan boldog voltam. Most már nem hálószobában kellett gondolkodni, hanem gyerekszobában. Na ahhoz sem volt semmink. És itt nyert értelmet a hitel felvétel. Be tudtuk rendezni a gyerekszobát, konyhát is meg tudtuk csinálni, előszobai beépített szekrényt és a nappali-háló kombót is be tudtuk rendezni, így gyermekünknek minden készen fog állni mire megérkezik.

Rengeteget veszekedtünk a kivitelezővel és szembesültünk a magyar építőipar kritikán aluli állapotával. Volt amikor le kellett veretnünk a csempét a fürdőben és a konyhában, elektromos dobozt kellett átrakatni, elszívót levetetni. Az építés vezető nem járt a lakásban, így nem is tudta mi folyik ott. A mai napig vannak hiányosságok, amit apránként javítgatok. Volt hogy előző nap megmondtuk hová rakják fel a törülköző szárítós radiátort és másnapra simán felrakták a másik oldalra a konnektor elé. Természetesen csempe nem volt, így meg kellett rendelni és teltek a hetek. A kiírt határidőre nem lett kész a lakás, igaz eddigre még a hitelt sem intézte el a bank. Ültek rajta hónapokig, hiába jártunk a nyakukra, míg végül kinyögték, nem vehetünk fel szocpolt. Hetente jártam a nyakukra és látszott kezd elegük lenni belőle. Mivel problémás páciensek voltunk, a központ vette át az ügyek intézését és ennek már volt eredménye. Lassan véget ért az év mire sikerült aláírni a szerződést. Hallelúja!! Ahogy lehetett minden kapcsolatot megszakítottam velük.

A lakásunkat elég hamar eladtuk azzal a kikötéssel, hogy szeptember ha jól emlékszem huszonötig kiköltözünk. Augusztus vége volt az átadás határ napja, ennyi belefért, gondoltuk. Mint írtam, nem készült el, viszont ki kellett költözni. Ebben segítségünkre sietett apu húga és felajánlotta a lánya megüresedett szobáját, átmenetileg odaköltözhetünk. Sors fintora, anno ott találkoztam először a párommal. Összesen közel négy hónapot töltöttünk el ott. Onnan jártunk munkába, ellenőriztük az építkezést, intéztük a berendezési tárgyak megrendelését és megvételét. Volt egy kellemes feladat is, gyermek holmik vétele, babakocsi beszerzés, pelenkázó asztal és egyéb apróságok megvétele. Iszonyat sokat talpaltunk, mire sikerült mindent megoldanunk. 

Decemberben végül sikerült átvenni a lakást és rögtön el is kezdtük felszerelni lámpákkal, bútorokkal. Megérkezett a konyhabútor, a hitvesi ágy, a beépített előszoba szekrény és kezdett a lakásból otthon lenni. Karácsony után már költöztünk is, a szilvesztert már ott töltöttük. Kellett még karnis, függöny, polcok meg egyéb apróságok, de már ott voltunk ahová nagyon vágytunk.

Márciusig szinte már mindennel megvoltunk, érkezhetett a kis manócska. Jött is, egy kis késéssel.Tíz óra után pár perccel kibújt a nagyvilágba: Nem sírt, csak nyögdécselt, azt viszont üzembiztosan. Végig ott voltam és csak egyszer lettem rosszul. Elkísértem miközben lemosták, katéterezték és bebugyolálták. Amíg a párom rendbe tették, addig az előtérben az ott várakozó nagyszülőknek megmutattam a szemem fényét. Ott feküdt a kis csoda és fogalma sem volt még miken kell keresztül mennie mire tinédzser lesz. Ekkor teljesen mással voltunk elfoglalva és boldogok voltunk. Azt hiszem.

Folyt. köv.

Következő bejegyzés: Úton a vég felé

Esküvő, érettség és nászút. Egy kicsit sűrű évünk volt. A balatoni nyaralás szép volt, igazi retró hangulatú szállodában az ezüstparton, ahol megállt az idő valamikor Ötvös Csöpi idejében de az időjárás legalább kegyes volt hozzánk, az új kocsi is bevált így lett minden szép kerekké!

Tudtuk, életünk meghatározó éve közelít. Tanultunk ezerrel készülve az érettségimre és szerveztük az esküvőt. Sok szervezés és mind mi végeztük. Abban hamar megegyeztünk, hol legyen a helyszín. Ilyenkor természetesen bújjuk az esküvői magazinokat és a hasonló szaksajtót. Itt találtunk rá a Benczúr Hotelre, fotósra, lufisra, esküvői ruhákra. Minden ment gördülékenyen, még esküvői autót is kaptunk az akkori főnökétől ingyen. Egy valamivel gyűlt meg a bajunk, a meghívókkal. Rengeteget megnéztünk mire a nekünk tetszőt sikerült megtalálni. Őszintén, nekem már a vége felé mindegy lett volna, de nem adtam fel.

A gyűrűket elég hamar megvettük, nem gondoltam volna, hogy olyan gyorsan meglesz. Eljött az idő, hogy keretet adjunk a lánykérésnek, amit egy kicsit színpadiasnak véltem, miszerint a szüleimnek kell megkérni a részemre a kezét, mondván náluk ez a szokás. Nem akartam gondot, így belementünk a játékba és kinyalva a szüleimmel leutaztunk. Minden szép, mosoly vidámság meg ami még lehet és egy baki. Szegény apunak annyira ismeretlen volt az ilyen helyzet, hogy a leánykérés megfogalmazásába egy kis hiba becsúszott. Véletlenül a kedvesem húga nevét mondta. Döbbent csend, mindenki csak lesett és látni lehetett az értetlenséget, a húga barátjának a feje meg elkezdett vörösödni. Szerintem ott és akkor Én is éveket öregedtem azalatt a pár másodperc alatt. Azt hogy hogy vágta ki magát na arra pontosan nem emlékszem, de kisvártatva már nevetett mindenki az egészen. Eleinte kínosan, utána már önfeledten. Innen már összefolynak az emlékek de az még meg van, hogy együtt jöttünk haza a kis három ajtós Suzukiban négyen szorongva és érezve a fenekünk alatt az úthibákon felülő futóművet.

Ekkor már elmúlt az Ősz és nyakunkon volt a tél, rohant az idő a kitűzött dátumig. Na igen, a dátum. Május hat volt a cél nap, még tavasz van de nincs túl meleg. Na nem így lett, sikerült dög meleget prezentálnia.

Apránként összeállt minden, megérkeztek a meghívók is. Elkezdtük hát széthordani, mindenkinek személyesen. Olyan emberekkel találkoztam akikkel azóta sem, de hát valamilyen szinten rokonok voltak, vagy ismerősök, vagy éppen elkötelezettek. Az én családom nem egy túlzottan összetartó és népes família így sok helyre nem kellett menni. Még a számító gépem is eladtam, hogy pénzhez jussunk, igaz csak egy C64-es volt az összes kütyüjével együtt, de akkor jól jött az a tíz ezer forint is.

Unokatesómékhoz vittük a meghívót éppen, ahová már előre szóltunk, miért is megyünk. Igaz ezt tettük mindenkivel. Nagyon kedvesen fogadtak mint mindig, beszélgettünk és eljött a meghívó átadása. Kinyitotta, elolvasta és kikerekedett a szeme, ugyanis az ominózus dátum volt a nagymamám halálának első évfordulója. Ne ezt mi nem tudtuk. Víz kiver, arc elsápad és mintha a levegő is elfogyott volna a környékről. Hebegés habogás mert hát zavarban voltunk ezerrel. Ica néni törte meg a nyomasztó csendet ami következett és azt mondta, a mama is ezt szeretné higgyétek el és ez így lesz a legjobb. Persze nem biztos, hogy szó szerint, de a lényeg ez volt. Ez megnyugtatott és szeretett nagymamámra gondolva, valahol igaza is volt.

Kifelé haladtunk a télből, elkezdődtek a ruha próbák amiből, már mint a menyasszonyiból nem láttam semmit, valami babona miatt. A megvétel esélytelen volt a költségek miatt, így csak a bérlésről lehetett szó. Képen láttam milyet szeretne és nagyon tetszett. Az én ruhám – ami a mai napig meg van – apunak köszönhetően meg lett véve a cipővel együtt, ami még mindig jó rám és még az állapota is kitűnő. Alkalmanként még fel is szoktam venni. Megkérdezheted kedves olvasó, miért is tartottam meg a ruhát, aminek egyes elemei ma már fel sem jönnek rám, arra az a válaszom, hogy ennyi emlékem maradt abból a napból, meg pár fénykép és apu által készített videó.

Eljött a nagy nap. Reggel a fodrásznál kezdtünk egy pár órás frizura készítéssel, innen apuékhoz mentünk. Itt vártak már ránk a ruhák és elkezdődött az öltözködés. Én hamar elkészültem, mert hát férfinak lenni azért is jó mert gyorsan felöltözünk. :) Üres időnket apuval beszélgetéssel ütöttük el és szóba kerültek a költségek is. Apu megnyugtatott, hogy minden rendben lesz. Azt a felvetésem, miszerint mi lesz ha nem tartják be az ígéretük és nem állják a részüket az anyósomék, azzal zárta le, hogy azt nem merik megtenni. Anyu a drága anyu, aki mindig a megfelelő időben tudott egy megjegyzést odaszúrni, ebben a pillanatban jelent meg és tett egy elgondolkodtató, kijózanító észrevételt. „Meg fogják tenni!” Erre mind a ketten felkaptuk a fejünk és hangot adtunk annak, bízunk az ígéretben. Ekkor megfejelte még „Ezek képesek rá!” mondatával. Pár perccel később, apu még több pénzt tett el! Mert hát a kisördög felütötte a fejét ezen a szép napon is.

Innen indultunk egy nagy amerikai luxus autóval fotózásra a természetbe palotára, majd műterembe zuglóba. Nagyon szép képek készültek rólunk, amiket váláskor mind elvitt, így nála van a valaha készült legjobb kép rólam. Innen a III. kerületi Polgármesteri Hivatalba mentünk, itt volt az un. Polgári esküvő. Templomi nem volt, pedig kacérkodtunk vele, de elég sok ellenérzésünk volt a vallással szemben, ezért nem is lett és nem is hiányzott. Más később ennek hangot adott, miért is nem volt egyházi felhajtás.

Meglepően sokan voltak, szinte tele volt a terem. Eljöttek a kollégák mindkét oldalról, kedvesem édesapja is és a nagymamája. Őket nagyon kellett győzködni, mert eleinte nem akartak eljönni, nem akartak gondot, kellemetlenséget okozni. Kevesem elvált szülők gyermeke, az anyja és annak új férje nevelte. Ide született a két húga, így ha jól tudom féltestvérek. Az elvált szülök elég elmérgesedett kapcsolatot hagytak maguk mögött, a viszonyuk ezután sem volt enyhén szólva sem felhőtlen. De ez egy másik történet, aminek a pontos részletei számomra ismeretlenek. Akiktől tudok információkat, nem biztos hogy valóságot mondták el. Amíg Én ismertem az apukáját, azalatt egy normális kedves embert ismertem meg. Mindegy, itt voltak és ez volt a lényeg. Az ezt követő vacsorára és bulira már tényleg nem akartak eljönni, így a ceremónia után el is búcsúztunk.

Az esküvői vacsora olyan volt mint egy mese. Egy két kellemetlen intermezzótól eltekintve gördülékenyen ment. Egyszerre két esküvő volt a szállóban. A miénk a kis teremben, a másik ebből adódóan a nagy teremben. Az első kellemetlenség az volt, amikor egyes vendégeink alkohol iránti igényét kellett normális mederbe terelni, mivel azt gondolták, bármit lehet rendelni majd kifizeti valaki. Ne érts félre, volt mindenféle pia, még a mennyiségre sem lehetett panasz. A luxus italokat ezek után, hogy szóltunk, mindenki saját zsebre rendelhette, megtiltva nem volt. Persze ezek után már nem rendeltek. A második a kiszolgálás körül adódott. Egész egyszerűen elfeledkeztek rólunk. A másik esküvővel voltak elfoglalva így valami miatt ránk nem maradt emberük. Szóltunk, de sem nekünk sem pedig a vezetésnek sem volt ez kellemes. Bocsánat kérésük után már nem volt semmi gond, ment minden ahogy kellett.

Jó volt a hely, szép volt a dekoráció, a zenekar is kitett magáért, a kaja is finom volt, a torta meg a korona az egészre. Egyszóval inden szuper ment, de egyszer minden véget ér, az álomból fel kell ébredni. A vendégek elszivárognak, már lassan a zenekarnak sincs kinek zenélni, a táncparkett kiürül. A számlát a vacsi után kellett rendezni. Na igen, ez a része kicsit fura volt a szálloda részéről, mert reggel is el tudtunk volna számolni, hisz nem mentünk el, ott töltöttük az este maradék részét.

Anyunak lett igaza! Ott álltunk a hideg zuhanyban. Amikor kivittük a meghívókat és megkérdezték milyen nászajándékkal tudnának kedveskedni, mi arra kértük őket, amit arra szánnak tegyék be egy borítékba. Voltak terveink amiket ezzel az összeggel meg szerettünk volna valósítani. Ez volt a terv, de ezeket keresztül húzták, mert a nászajándékokból kellett összerakni a hiányzó összeget ami nem volt kevés. Apu ezt nem tudta, mert nem akartam, hogy megtudja, legalábbis nem ott és akkor. Persze látott mindent és hát mondjuk úgy, rendkívül okos ember. Levonta a következtetéseket. Kaptunk ígéretet persze ezek után nem egyszer, nem kétszer és nyugtattak, minden rendbe lesz. Nem lett.

Hulla fáradtan mentünk fel a szobánkba, amit a szálloda biztosított grátisz egy estére, ahol leroskadtunk és megnéztük mennyi maradt. Keserű pirula volt, amit le kellett nyelni és amit az akkor már feleségem meg is siratott. Pár terv kútba esett. Ő még hitt benne, vissza fogja kapni, de Én nem és ilyenkor utálom ha igazam van. Ekkorra már kiismertem őket. Bele illett sajnos képbe. Szomorúan zárult az esténk. Ő pityergett Én vigasztaltam. Nászéjszaka nem ezért nem volt, hanem mert ki voltunk dögölve, de hallomásból tudom, ez szinte mindenkinél így van.

Másnap reggel fáradtan, elgyötörve keltünk, a könnyek már felszáradtak és nem is akartunk arra gondolni, beszélni róla volt elég dolgunk még aznapra. Összeszedtük a cuccainkat, apu is jött kocsival segíteni. Haza mentünk a már ismerős kis garzon négy fala közé. Pár órával később, aputól másfél éve 1, azaz egy forintért vásárolt kocsinkat is eladtuk. Ez így volt betervezve, hiszen újat szerettünk volna venni. Még nem vetettük el ennek a lehetőségét, de ehhez nagyon át kellett variálni a terveinket az ismert okok miatt. A szüleitől még nászajándékot sem kapott, csak egy mondatot pár hónappal később: Kitaníttatunk, diplomákat adtunk a kezedbe, keretezd be, tedd ki a falra, ez a mi ajándékunk.

Folyt. Köv.

Következő bejegyzés: Az első évek

Közeledett az esküvő! Nem volt klasszikus leánykérés, ezt fájlalom és már bánom. Egyszerűen elhatároztuk, közösen szeretnénk élni, családot alapítani. Gyerekről még nem gondolkodtunk, hiszen garzonban laktunk, ami ebből a szempontból nem a legideálisabb megoldás ezt beláttam. Zárójelben jegyzem meg, nekem ez nem jelentett volna gondot!

Szüleink támogattak minket, legalábbis egyesek igen, mások meg csak látszólag. Mindig is kicsit furcsa volt a kapcsolatom, kapcsolatunk a szülőkkel. Megismerkedésünk hajnalán és később is Én pozitívan közeledtem kedvesem családjához. Nem voltak fenntartásaim, igazából elfogadó voltam. Őket nem mi választjuk, kapjuk csomagban, ez van ezzel kell élni tovább. A távolság igazán jótékonyan hat ilyenkor az ember lelki világára.

Nem kis család volt, összesen öt főből állt. Három lány és szülők. Ja meg a nagyi, aki ott lakott pár háznyira és az igazi apukája, aki szintén nem messze lakott onnan. Utóbbi sajnos már nem lehet közöttünk. Eleinte teljesen normális kapcsolatom volt velük, persze megfelelő kioktatás után, miszerint kivel hogyan kell szót érteni. A kisebbik húgával a mai napig megértjük egymást ha beszélünk, de Ő a párommal együtt valahogy ki is lógott a családból. Mondjuk úgy, nem ők voltak a kedvencek. Az a középső volt, vagy tán még van is a mai napig.

Ezekben a korai időkben, amikor még egyetemre járt a párom, kéthetente ment haza busszal a hétvégére. Ilyenkor visszaérve sokszor - és ez nem túlzás - sírva szált le a BVSC-nél, amikor vasárnap este vissza jött. Volt hogy percekig csak vigasztaltam, mire haza tudtunk indulni. Ilyen látogatások után aztán jött a panasz áradat, kiöntötte a fájdalmát amit meghallgattam és szembesültem anyósomék valódi énjével. Arra magamtól is rá jöttem, nem engem szántak volna a lányuknak. Ezt a szemembe sosem, a hátam mögött viszont annál többször hangoztatták. Ez nem üldözési mánia, ez tény! Nem esett jól, hiszen okot nem adtam rá, sőt segítséggel de megtaláltam a hangnemet is a kapcsolat tartáshoz. Látszólag minden rendben volt, mosoly vidámság. Kellet egy kis idő míg kiismertem őket. Én személy szerint nem szeretem a kétszínűséget, a megjátszást, mosoly az arcodba kés a hátadba embereket. Ezzel nagyon egyetértettünk a párommal és úgy alakítottuk az életünk, hogy a tanulmányai végeztével ritkítottuk a leutazásokat.

Nálam az tette be a kaput, amikor meg kértek, segítsek kitapétázni a lakást. Örömmel vettem a felkérést, habár nagy tapasztalatom ebben nem volt, de a bátorságom annál nagyobb. Leérkezéskor az első kérdés, mit főztök? Nem nagyon értettem, de már hozzá szoktam, ha megyünk a lányok csicskáztatása megy. Főznek, mosnak, takarítanak. Ebből állt a hazalátogatás! Nem csoda ha utáltak hazajárni!

Sebaj, tapétázzunk! Na itt volt egy kis gond! A lányokon kívül nem segített senki, sőt volt hogy egyedül gályáztam. A lányok közben főztek, mostak, vasaltak, volt dolguk elég és persze nem a saját ruhájukat. Este már jól eső fáradtsággal aludtunk, készülve a másnapra. Vasárnap szép napos idő volt, emlékszem kurva meleg is volt, de rendületlenül folytattuk a munkát. Izzadva tologattuk a bútorokat és természetesen a szülők segítsége nélkül nyaltuk a papírt a falra.

Délután kettő felé egyszer csak közölték, Ők elmennek Szalókra strandolni. Azzal beszálltak a kocsiba és elmentek. Itt hagyok egy kis időt megemészteni a történteket!

Ott maradtam a lányokkal, hogy csináljuk meg!

Ez volt az a pont, amikor eldöntöttem, hogy ezek után csak vendégségbe jövök és azt sem gyakran. Ebben egyet értettünk, és a párom támogatott is benne, hiszen neki is elege lett és már volt is az egészből. A szobát amin dolgoztam becsületből megcsináltam, de utána haza mentünk és valóban sokkal ritkábban mentünk le.

Később még az esküvő után jött a feketeleves, de azt majd az esküvő résznél tárom fel.

Még tartozom az Én szüleimmel való kapcsolatunkkal, ami kicsit egyszerűbb és áskálódásoktól mentes. Ez nem elfogultság, ezek tények. Persze mint mindenben ebben sem semmi fekete meg fehér! A tények! Elfogadták, hogy Őt választottam páromul és onnantól kezdve minket párként kezeltek! Támogattak bennünket, anyagilag is segítettek, nem is kicsit és ez nem nekem szólt, hanem kettőnknek! Segítettek megírni párom diploma munkáját, amikor nem volt pénzünk elvittek vásárolni, tulajdonképpen kinyalták a seggünket. Ez így volt egészen a válásunkig, de a nagy kérdés a mai napig fel fel merül, hogy miért kellet ezt a kis családot szétbaszni? Miért, miért, miért? Persze a válasz egy részét tudjuk, csak nem értjük azt sem. Váláskor természetesen mellém álltak, támogattak, igazi kis csapatot alkottunk ügyvédemmel egyetemben.

Folyt. Köv.

Következő bejegyzés: Esküvő és keserű könnyek

Ez a történet megtörtént eseményeken keresztül mutatja be első komoly kapcsolatomat, házasságomat, ahogyan Én láttam! Igyekeztem annyira objektív lenni ennyi év távlatából, amennyire csak lehet. Nincsenek költői túlzások és nem szándékoztam rossz színben feltüntetni senkit, de ha mégis ez olvasható ki, akkor az csak az események láncolatának a következménye.   

Egy szó ami mostanában foglalkoztat a "miért?". Már öt éve fel-fel ötlik bennem és a mai napig nem tudok rá válaszolni, ilyenkor amikor ismét sajnos végett ért egy kapcsolatom. Miért történt és mi értelme volt? Egy házasság ért véget akkor, egy kapcsolat ment a kukába, amiből nagyon nehezen tudtam talpra állni és akkor valami meghalt bennem. Valamit kitéptek belőlem. Azóta minden más, nagyon más.

Pedig minden jól indult! Harmónia, a vélemények egyezése, szerelem! Kezdetben sok anyagi nehézségünk volt, de túl lendültünk rajta. Megszületett a lányunk, miközben új lakásba költöztünk, nyaraltunk nyáron és még csak  a deviza hitel sem érintett meg minket. A szüleim biztos támaszként álltak mindvégig mögöttünk. Igen, nem csak mögöttem, hanem a kis családunk mögött, és mégis.

Előre bocsájtom, nem vagyok szerelmes az exembe, mivel számomra a bizalom a legfontosabb egy kapcsolatban az pedig kihunyt mint egy elfogyó gyufa lángja. Sosem tudnék bízni benne, pedig még ma is csinos, ha akar még kedves is tud lenni. Csak az a fránya bizalom, az nem lesz meg sosem. 

Első találkozás az unokatesóméknál volt, ami nagy hatást gyakorolt rám és már szinte csak azért mentem hozzájuk, hogy láthassam . Csak a bátorság hiányzott, hogy kiléphessünk ebből a még plátói és elég egyoldalú érdeklődésből. Viszont jött egy alkalom, ami jónak ígérkezett egy lépés megtételéhez, a szülinapom, amire elhatároztam hogy meghívom, de nem ám csak Őt, hanem hátulról, kerülővel az unokatesóm közreműködését is igénybe véve. Mindegy is,  a lényeg, hogy eljött, ott volt a kis garzonomban és nálam boldogabb ember akkor nem volt! A búcsúzáskor meghazudtolva magam, randira hívtam. Izzadtam, a szívem majd kiugrott, az ájulás szélén voltam és igent mondott! 

Első randink közös volt a a már unalomig emlegetett rokonoméval. Moziba mentünk a nyugatihoz és a "Hárman párban"-t néztük meg. Szeles volt az idő, akkor tájt nagy lobonc haja volt, amit vitt a szél minden felé. Innen már ment minden egy kapcsolat felé és úgy éreztem az életem egyenesben van. (Ez az érzés azért hiányzik azóta is.) Bemutatkozás a szülőknek, ha jól emlékszem 4-5 hónappal később hozzám is költözött. Idilli volt így vissza gondolva. Még tanult, így egy kereset volt egy ideig, de ez nem volt akadálya a boldogságunknak. Nagyon sokat segített hogy le tudjak felnőtt fejjel érettségizni, hosszú estéket tanultunk át. Nem volt köztünk hangos szó, veszekedést sem hallhatott senki, mert nem volt. Mindent meg tudtunk beszélni és ez rohadtul tetszett, összekovácsolt minket. 

Folyt. köv.

Következő bejegyzés: Kapcsolatunk a szülőkkel