Így látom Én a világot

Napok és évek

Napok és évek

Egy kapcsolat margójára (5)

Úton a vég felé

2017. szeptember 03. - Takoma69

Elérkezett a várva-várt(?) nap. Már minden be volt csomagolva, a szállítók is hordták a dobozokat! Emlékszem, ott ült az ágy szélén és nem tudtam mi is jár a fejében, mire gondolhat. Sokáig, talán az utolsó pillanatig reméltem, elmúlik ez a hóbort és vissza lehet fordítani. Nem így lett. Akiknek elmeséltem mi és hogyan történt, figyelmeztettek, sok jel utalt arra, ennek nem lesz jó vége.

Ez eszembe sem jutott akkor amikor a lányom ott tartottam a kezemben és ez annyira hihetetlen vol. Itt van egy kis élet aki megváltoztatja az életünk, felforgat mindent, persze jó értelemben.

Öt nap telt el, eljött az idő, hogy hazatérjen a kis szobájába és belakja. Bébihordóval, ruhákkal meg mindennel felszerelkezve mint egy karácsonyfa, beviharzottam a kórházba. Láttam ahogy öltöztették és olyan törékenynek tűnt, de tűrte és úgy nézett ki, mint egy Michelin baba. Betuszkoltam a bébihordozóba ami ennyi ruhával kész kihívás volt és irány a kocsi. Itt szembesültünk vele, hogy a Suzukiba a hátsó ülésre, menetiránynak háttal nem rakható be, mert rövid az öv. Puff neki. Így előre került, természetesen háttal a menetiránynak. Még mielőtt felötlik a kérdés, miszerint kikapcsoltam e a légzsákot, a válaszom, nem. Nem kapcsoltam ki! Ez lehet felelőtlenség volt részemről, de ebben a kocsiban ilyen flanc nem volt. Az ember igyekszik a szabályokat betartani, itt is így történt egy bunkó mentős mégis kiordított a kocsijából habzó szájjal, hogy felelőtlenek vagyunk mert előre raktuk a hordozót. Szegény ostoba, a tényekkel sem volt tisztába.

Nem kellett messzire menni, öt perc és otthon is voltunk.

Gyerek kicsomagolás, tisztába rakás, etetés, ágyikóba rakás és elkezdődtek a mindennapok. Párom itthon a lányunkkal én pedig a munkahelyen tartottuk a frontot. Szaladtak a napok, anyagilag is egész jól álltunk és úgy éreztem egyenesben vagyunk. Voltak tartalékaink, nem kellett a napi anyagi gondokkal szembesülni. A pici lánykát minden este Én fürdethettem meg és ez olyan jó érzés volt, amikor a kezemben tarthattam. A pelusozást is megtanultam, igaz csak akkor csináltam amikor a párom pihent, vagy egyéb dolga volt. Beszálltam az etetésbe is, mivel a kezdetektől hozzá kellett táplálni, mert sajna a kórházban a nővérek elcseszték a lehetőségét annak, hogy teljes egészében anyatejet kaphasson. Ezt sosem felejtem el annak a pancser brigádnak, mint ahogy azt sem, amikor a lányunknak sikerült elaludni végre, akkor kezdték csesztetni. Látszott, nem az Ő gyerekük, leszarták. Szomorú ezt leírni, de ez történt. Nem volt macerás baba, tudtunk aludni is mellette és ahogy teltek a hónapok ez egyre inkább jól is esett.

Eljött az első karácsonya amiből semmit sem fogott fel, hiszen neki minden nap egy általunk jól bejáratott menetrend szerint történt. Ez jól bevált. Arra emlékszem, ha kocsiba raktuk, addig nem bömbölt amíg ment az autó, ha megállt jött a ricsaj. Így rá kellett szoknom az előre látó, a megállásokat a minimálisra redukáló vezetésre. Nem volt egyszerű, főleg a városban. Egy ideig nem is mentünk vele nagy távokat, inkább csak szoktattuk. Ha a nagyszülők látni szerették, így inkább ők jöttek el.

Magabiztosnak éreztük magunkat és egyre merészebb terveket szőttünk. Első sorban a kocsit kellett lecserélni, mert egyszerűen nem fértünk bele. Gyerek, babakocsi ami hiába volt összecsukható, nem fért be a csomagtartóba, később etetőszék meg járóka. Ráadásnak ott voltunk még mi és a csomagok. Ezt természetesen megbeszéltük és mérlegeltünk meg minden. Emlékszem, még szín mintát is hoztam haza választani. Itt egy kicsit azt hiszem elkalkuláltuk magunkat és rossz döntést hoztunk. Biztosnak éreztük az anyagi helyzetünk.

A sors adta az első pofont a kocsi átvétele után két nappal. Az párom cége ahol dolgozott addig, becsődölt. Mindenkit elküldtek egyik napról a másikra. Őt csak azért nem mert gyesen volt. Ez megrengette a családot és őszintén szólva kicsit talajt vesztettem magam alatt. Eszeveszett számolás, a bevétel-kiadási oldal újra számolása, kalkulálás, agyalás és nem jött ki miből fogunk megélni. Volt még tartalék és azzal még pár hónap haladék. Nem tudom mi is járhatott akkoriban a fejében, de úgy láttam, nem veszi elég komolyan a helyzetünket, mondván majd csak lesz valahogy. Ez nekem aki szeretek tervezni és előre elhatározni bizonyos dolgokat, furcsa volt. Nem tudtam ilyen lazán venni. Pár nap kijózanodás után döntöttem és a kocsi visszaadását tartottam a legjobb opciónak, ezzel párhuzamosan a Suzukit is visszavettük volna és marad minden a régiben. Igaz vesztünk rajta, de még akkor is jobbnak láttam, hogy így legyen. Ezt megbeszéltük, apuékat is tájékoztattam, mire mondtak egy mondatot, ami kicsit ki is zökkentett, miszerint sosem vissza, mindig csak előre. Magyarul ha egyszer visszalépsz, akkor mindig meg fogod tenni és sosem lesz vége, Tessék előre menekülni. Ez rakott irányba. Már máshogy láttam az egészet, pánik megszűnt. Ahogy fogyott a tartalék, ismét szüleim segítségét kellett igénybe vennünk. Micsoda visszalépés a biztos tartalék tudatában élni és a mostani helyzet között. Ismét elvittek minket vásárolni, átutaltak egy jelentősebb összeget, sőt a kocsi törlesztőrészletét is átvállalták jó pár hónapra. Nem tudtam és tudom ezt soha meghálálni, örökké hálás is leszek érte.

Közbevetőleg. Sosem engem támogattak, hanem kezdetben kettőnket, később már hármunkat. Minket egyként kezeltek, ellenszenvüket sosem nyilvánították ki sem felém, sem párom felé, a lányomat meg egyenesen imádták és imádják a mai napig, még most is miközben így alakult az életünk.

Szóval egy kicsit javuló kilátásokkal és megnyugodva folytattuk a mi kis életünket, de …... Ezek a nehézségek rányomták a bélyegüket a kapcsolatunkra. Én háromnegyed ötkor keltem és kelek a mai napig is, hat felé már bent vagyok és dolgozom. Mivel a helyzetünkön javítani szerettem volna, így túlóra délután négyig, hatig, sőt hétvégén még egy műszak. Finoman szólva is dögül voltam már vasárnapra. Ekkor jött a „nagy ötlet”, vállaljak még munkát munka után, meg amikor nem alszom. Megpróbáltam, még a Tesco-ba is elmentem, hátha van valami, amit tudnék csinálni. Mondanom sem kell, napi pár órás délutáni vagy esti munka nem volt, de a cseszegetés az ment. Tényleg néha már úgy éreztem, egyedül maradtam. Érdekes módon ebben párom közös hangot talált a szüleivel, de ezt ne is ragozzuk tovább, pedig lehetne. Nagyon lassan értette meg, egyedüli család fenntartóként, nem tudom biztosítani az anyagiakat maradéktalanul. Itt kicsit szerencsénk volt, mert a volt főnöke tudott ajánlani egy helyet, ahová embert keresnek és a párom megfelelne. Így ismeretség útján sikerült állást találni 2005 szeptemberétől.

Szüleink vállalták a lányunkkal való foglalkozást, amíg haza nem érünk. Eleinte felváltva, majd egy idő után teljes egészében a szüleim viselték a gondját. Igazán nem volt egy problémás gyerek. Ebben az időben, anyukám volt úgymond gyesen és a döntésük alapján a gyes után járó összeget páromnak oda adták, hogy ezzel is segítsenek. Innentől belerázódtunk egy mókuskerékbe, amit igazából észre sem vettünk milyen rossz hatással is volt ránk.

Az új munkahelyén az én véleményem szerint elég rossz társaságba került. Reggel pedikűr, manikűr, fodrász meg még ki tudja mifene és beestek kilenc tíz felé. Néha esténként meg hétvégén csajos bulik. Ezek, Én úgy láttam, tetszettek neki és biztattam, ha ki szeretne kapcsolódni a barátnőivel, hát tegye. Végül is ki kell engedni a gőzt néha. Azt hogy alkatilag nem ilyen vagyok, tudta. Ettől még régebben jártunk Katalin bálba és nem volt gondom vele, tudok viselkedni. Ilyenkor öröm volt látni ahogy kikapcsolódik és nevet önfeledten. Még ha úgy alakult, el is vittem kocsival és vissza is hoztam. Nem voltak fenntartásaim, bíztam benne. Én is néha levezettem a gőzt, csak egész máshogy. Beültem a kocsiba hajnalban és estig csak mentem. Nem volt célom, de volt hogy egy egész tank benzint elkocsikáztam és hát a Škoda elég jól fogyaszt, nagy távokat meg lehetett tenni. Na persze ezt elég ritkán engedhettük meg magunknak, tehát nem volt rendszeres. A napi stressz oldásában sok szerepe a volt a lányomnak is, mert ha ránézetem, mindig mosolyt csalt az arcomra.

A fürdetéseket továbbra is Én végeztem és ki nem adtam volna a kezemből. Utána hancúr az ágyon, földön, játék mindenhol ahol lehet. Életem legszebb évei voltak amíg része lehettem az életének ilyen aktívan.

Teltek a hónapok, az évek és észre sem vettük, hogy nem voltunk együtt sehol nyaralni. Erre a szüleim is felhívták a figyelmünket és befizettek minket egy hétre Kőszegre. Amíg távol vagyunk, addig vigyáznak a lányunkra. Ekkorra sajnos már éreztem az elhidegülés, egymástól való érzelmi eltávolodás jeleit. 2007-et írtunk. Bizakodtam, hogy ezalatt a pár nap alatt kettesben kicsit rendbe szedjük kettőnk kapcsolatát. Nem úgy sikerült ahogy szerettem volna. Utóbbi fél egy év alatt összeszedett egy barátot (?) magának akivel rengeteget csevegtek a neten, még nyaralás alatt is ott hagyott a szobában egyedül, hogy cseverésszenek a netszobában. Nem esett jól, nagyon nem. Szerintem ezzel nem is volt tisztában. Kicsit felemásra is sikeredett ez a nyaralásunk, mert nem láttam rajta, hogy élvezné. Elvolt persze, de a wellness volt a központ számára. Engem meg ez a része nem tudott lázba hozni. Nekem a nyaraláson a látnivalókon van a hangsúly, az élményeken. Mivel igyekeztem az igényeinket balanszban tartani, tulajdonképpen ebből a szempontból sikeres volt, de csak ebből a nézetből.

Visszatérve kicsit feltöltődve vetettük bele magunkat a hétköznapok monotonításába. Mindent egybevetve, az intimitáson kívül minden működött köztünk, családként funkcionáltunk. Legalábbis a látszat ezt sugallta, még nekem is. Beletörődtünk a sorsunkba? Elfogadtuk a helyzetet? Nem nagyon és ki-ki a maga módján próbált tenni ellene. Párom barátkozott(?) másokkal, még egy alkalommal be is mutatta az egyiket egy véletlen(?) találkozás alkalmával. Ekkor már rég leesett mi a helyzet. Volt e megcsalás, azt nem tudom, de ekkor már érezhető volt, vagy lesz valami pozitív változás köztünk, vagy megy a levesbe az egész. Egyszerre két pasival, „Z”-vel és „Zs”-vel (az inkognitó maradjon meg azért) nem tudtam felvenni a versenyt. Itt már kezdett kijönni a köztünk lévő iskolázottsági különbség. Nekem ezzel nem volt bajom, büszke voltam rá, amiért két diplomája van. Nekem a tanulás nem a lételemem. Egy pók a sarokban jobban leköt! Inkább alkotni, két kezemmel létrehozni dolgokat szeretek, igaz előtte agyalni is kell rajta, de az megy. Valljuk be, nem humán beállítottságú emberke lennék.

Észre sem vettük és eltelt az ősz, a tél, már a tavaszt tapostuk, amikor szóba került, merre is menjünk nyaralni. A sátrazást már nem vállalta be, mert nagyon nomád, meg ágyban akar aludni, meg gyerek meg, meg meg meg. Indok volt elég. Azt tudtuk, a lányunkkal megyünk. Most először közösen. Megint egy családszerűségben éreztem magam és felcsillant a remény, talán ez jó alkalom lesz kicsit közelebb kerülni egymáshoz. A cél végül is Bibione lett, itt töltöttünk egy hetet, ahogy illik, szombattól szombatig. Végig gyönyörű idő, de láttam rajta, már nem élvezte annyira az egészet. Rá volt írva. Ismertem annyira, hogy észre vegyem. Ezen igyekeztem felülemelkedni és élvezni a szabadságot. A lányunk tündéri volt, rengeteget lógott rajtam és úgy láttam ezt nem nézte mindig jó szemmel, de nem szólt egy szót sem. Részletekbe ne menjünk bele, csak az első nap egy aranyos eseményére térnek ki. Történt ugyanis, hogy korán érkeztünk, a szoba még nem volt kitakarítva, de megengedték, hogy bepakoljunk. Itt összeszedtük ami kell a strandhoz és elindultunk a térképen kijelölt területre, ahol a napágyunk, székünk é napernyőnk van. Kicsit benéztük a távolságokat, mert a partnak elég a végén volt a mi részünk, így sokat kellett gyalogolni mire oda slattyogtunk.

Sebaj végre leültünk, kicsit kényelembe helyeztük magunkat és jöhet a tenger. Párom a lányommal le is ment. Én leültem kicsit pihenni, végül is levezettem egy jó kis távot, gyalogoltam egy csomót, egy szó mint száz rám fért. Éppen hogy kezdtem kicsit lazulni jönnek ám vissza. Szárazon. A kicsi-lány kivágta a hisztit, mert nem akar a vízben pancsolni. Be sem megy. Na nekem sem kellett több, felkaptam az egyik kezembe a lányt, a másikban az úszó gumit és levittem a partra. Végig csak magyarázott, hogy biza nem megy be a vízbe. Az okát nem tudom, de az elhatározása végleges volt. Ő még nem volt a vízben, amikor én már térdig gázoltam benne és itt már kezdte érdekelni a dolog. Benedvesítettem, megmutattam milyen sós, megmártóztam vele majd beraktam az úszógumijába. Na innentől már nem lehetett kirobbantani a tengerből. Élvezte a hullámzást, ha korlátozottan is de tudta magát irányítani és pancsolt, gurgulázott a nevetéstől. Ezt a nyarat a kislányom tette emlékezetessé.

Ez volt az első és egyben utolsó nyár, amikor együtt, hármasban nyaraltunk.

Jött 2008. Ez az év volt az oly sokszor felemlegetett „válság éve”!. Szerencsénk volt. A lakás hitelünk forint alapú volt, a kocsi igaz svájci frankos, de a havi törlesztés elviselhető mértékben emelkedett meg, köszönhetően a magas önrésznek. Egyedül a munkahelyünkön volt érezhető, hogy globális gondok vannak. Az építő ipar megkezdte mélyrepülését, párom pedig ilyen területen dolgozott és dolgozik a mai napig. Nálunk is csappant a megrendelés és mindenki a túlélésre kezdett berendezkedni. Szerencsére munka volt még elég, lehetett túlórázni.

Innentől kezdve kb. másfél évig szinte semmi érdemleges nem történt. Lányunk masszívan oviba járt. Reggel párom vitte, délután meg én hoztam el. Itt kezdett járni úszni, korcsolyázni aminek költségét apuék állták. Igen, nélkülük sok mindenre nem lett volna lehetőségünk. Az ovi utolsó évében még karatéra is sikerült beíratni. Örömmel ment mindenhová és élvezte a foglalkozásokat. Nekem is öröm volt nézni. A hétvégi korizásokra még párom is eljött eleinte, később már szinte csak kettesben mentünk. Az úszásra szinte sosem jött el, ez talán a munkaidejének is köszönhető, de fogjuk is csak erre. Itt szerezte első versenyben elnyert érmét is ami arany lett hátúszásban. Iszonyatosan büszke voltam rá. A kis picur a nagy medencében aranyérmet szerzett. Zengett a lelátó, de persze nem az én lányom miatt, viszont akkor is fantasztikus volt. Vannak még lovaglásból, táncversenyből, karatéból szerzett érmei is, sokáig még ott lógtak a szobájában miután kiürült.

Nyáron kettesben a lányommal mentünk nyaralni a Balatonra, unoka húgomék telkére akiknek nagyon hálás vagyok, hogy ez a lehetőség nyitva állt. Szerencsések voltunk. Zömmel jó idő, jó levegő és sok kirándulás bobozás, pancsolás a vízben tette szebbé a nyarunkat. Párom nem jött velünk, nem akart vagy nem tudott ez maradjon költői kérdés, de inkább előbbi. Mindig hívtuk, sőt még azt is felajánlottam, üljön vonatra pénteken és lemegyünk érte az állomásra, vasárnap meg kivisszük, hisz neki is kell némi kikapcsolódás, de ekkor már nem velünk képzelte el a nyarat és ez így ment amíg el nem váltunk. A nyarakat a lányommal töltöttem kettesben. A szünidő maradékában szüleimmel volt vagy vidéken anyósoméknál, vagy karatetáborban, úszótáborban.

Elérkeztünk hát 2010 évéhez. Ez az év is úgy indult és telt mint a többi. Nem volt tavaszig semmi érdemleges, ha csak az nem, hogy eltávolodtunk egymástól érzelmileg, de a család ettől eltekintve működött. A kívül állók egy két apróbb jeltől eltekintve, amin mindenki átsiklik nem vehettek észre semmit, de belül tudtam, nagyon nincs ez így rendben. Eddig nem tettünk semmit azért hogy ne így legyen. Nekem még mindig ott volt a szemem előtt a klasszikus értelembe vett családkép, amit szerettem volna megőrizni, de tudtam, reformokra van szükség. Beszélnünk kellett egymásról, egymással, megbeszélni a köztünk lévő viszonyról és rendbe tenni a kapcsolatunkat. Azt kellett tennünk amit eddig elmulasztottunk mind a ketten. Beszélni egymással kettőnkről. A próbálkozásaim elég egyoldalúak voltak, az elején mindig megkaptam, már nem szeret, de ezzel tisztában voltam amikor a közeledéseimet minduntalan visszautasította. Viszont akkor még úgy gondoltam ezt meg tudjuk oldani, csak akarnunk kell és újra kerek egész család lehetünk. Ennek érdekében igyekeztem is mindent, de mindent megtenni. Így telt el a kora nyár egészen októberig. Ekkor ismét megpróbáltam vele megbeszélni mennyit sikerült haladnunk, van e még remény amiben még mindig hittem, de ekkor jött a hideg zuhany. Ugyan azt a pár szót mantrázta, miszerint nem szeret, meg ennek nem is volt értelme. Szóval nem sokat mondott, legalábbis új infó azonkívül hogy van valakije, nem volt benne. Még futottam egy-két kört a téma körül hátha mégis, de végül is lesújtottak a hallottak. Összeomlottam. Nem kaptam levegőt, rosszul voltam, forgott a világ és ez nem költői túlzás. Belül éreztem én, de nem tudtam elfogadni, hogy idáig jutottunk. Habár a lelkemben még harc dúlt, ésszel azért már felfogtam, valaminek vége szakadt, úgy néz ki véglegesen.

Október táján volt egy elég indulatos veszekedésünk, ami nem volt ránk addig jellemző és ezek után sem volt gyakori, inkább csak be-be szólongatott, de ezeket már el tudtam viselni, nem ráztak meg. Én nem vagyok az a fajta, hogy ennyire elveszítsem a fejem. Aki ismer tudja, fát lehet vágni a hátamon. Eldöntötte válni akar. Legyen. Összeszedtem a papírokat ami kell és szereztünk apuval akire mindig számíthattam, egy ügyvédet. Mint kiderült az első egyeztetésnél, eléggé pocsékat. Hiába a neves ügyvédi iroda, a hangzatos név, ha a beosztottak szarok. Kellet valaki aki fel tudja venni a harcot az Ő jogi képviselőjével és váltottunk. Mint később kiderült, a létező legjobbat tettük amit lehetettünk. Egy tutyi-mutyi helyett egy igazi harcost. Természetemből adódóan nem voltam híve a háborúnak, de amikor láttam miket küldenek át nekünk követelés gyanánt, meg győzött, harc nélkül vesztettünk. Rá bíztam magam és jól tettem. Harcolt értem a tárgyaló teremben, levelekben, egyeztetésen, beadványokban és a bíróság aulájában amikor a párom kiabálva esett neki. A mocskos részletekbe ne menjünk bele miket vágtak a fejemhez, csak annyit, a híd alól végül is elég jól kihozott. Még szerencse, hogy vannak olyanok, mint külön vagyon meg egyebek. Végül is a törvényi kötelezőt megkapta ami amúgy is járt volna. Ennyit és nem többet. Kemény szavak? Annyit megtanultam, hogy ha nem állunk ki magunkért, eltipornak, beletaposnak a földbe! Ki a nagy vesztes? A lányom. Szegényke mit sem sejtett az egészről, a háború őt kihagyva, de érte dúlt. Szerettem volna a felügyeletét megszerezni, de felvilágosítottak, ha nem drogos, nem iszik, nem veri a párom, akkor az övé. Ez a magyar joggyakorlat. Mint apa nem játszom. Ha alkalmasabb is lennék sem kapnám meg, pedig nagyon szerettem volna mert alkalmasnak éreztem magam és az is voltam.

El telt ezzel a marakodással ismét másfél év és már 2012 tavaszát írtuk. A politika ismét beleszólt az életünkbe, de most így visszatekintve számomra pozitívan. A bírónkat nyugdíjazták mert ekkor volt a nagy bírói elküldések időszaka és kaptunk egy újat. Ezt akkor tragédia ként láttam, mert megint kezdődik minden szinte elölről. Rá is nyomta a bélyegét az első vele tartott tárgyalásra amit elég hamar lezavart. A tények. Közölte, hogy átfutotta az anyagot, sokat még nem tud, de látta már voltak tanú kihallgatások. Kb. ennyi. Ja meg még meg változott a törvény, egyben fogja kezelni a család és vagyon jogot. Ja és kiveti a következő tárgyaláson a vagyon jog utáni illetéket mondta felém fordulva, de nem csak nekem, hanem megosztva a felperessel (párom), ezt már viszont felé fordulva kérlelhetetlen hangon közölte. Láttam párom arcán, erre nem számított és ha volt egy kis esze tudta, ez több száz ezer fejenként amit nem kap vissza. Van rá két hónapunk, közölte a bírónő. Elvárja, hogy egyezzünk meg, különben a következő tárgyaláson kiveti az illetéket és onnan már nincs vissza út.

Csapás csapás hátán. Gyorsan összeültünk az ügyvédemmel mert a fejlemények őt is meglepték. Megnyugtatott, most lépés kényszerben van az párom. Nem kell izgulni. Dönteni kell és ez fájni fog neki.

Az pedig végképp rosszul esett neki amikor közöltem, ezek után Én már nem megyek el a szüleihez, így nem viszem haza, ha menni szeretne. De az élet már csak ilyen. Ekkor már magunknak vásároltunk, ki-ki amit gondol.

Ezalatt az életünk a megszokott medrében folydogált. Lányunk már a másodikat járta és a haladásával nem voltak gondok. Délutánonként karatézni járt heti kétszer, egyszer gyógyúszásra, suliban gyógytorna, hétvégén meg vittem lovagolni utána meg korizni. Volt elfoglaltsága, unatkozni nem ért rá. Második tanév végére egy kicsit ebben el is fáradt, így vissza vettünk az iramból és csak a karate vizsgára koncentráltunk. Nem láttam rajta fáradtságot, igaz a tanórákon nem voltam ott, abba nem láthattam bele. Azt látszott rajta, élvezi a programokat. A párom nem tartott velünk ezekre, hogy miért, ne kérdezd.

Válásunk alatt esett meg egy nagyon szomorú eset is, aminek leírását elég sokáig úgy gondoltam nem teszem meg, de a szüleimmel szembeni hozzáállását ez is jobban megvilágítja. Ennek az eseménynek ez egy tömörített kivonat, ami bíróságnak is be lett adva és az befogadta, igaz jegyző könyvbe nem vett. Párom annak valóság tartalmát a mai napig nem cáfolta és nem kommentálta. Nyár volt, a bíróság kötelezett minket és mi megállapodtunk kivel mikor és hogy lesz a lányka a szünidő alatt. Erről anyu táblázatot is készített. Ekkor még mindig együtt laktunk a válás kimondásáig. A rám eső időben szerettem volna ha szüleimmel is el tölt egy hetet együtt és ennyi szabadsága senkinek sincs ami nyárra kellene. Ezzel eddig nem is volt gond, tudta Ő is és így indultunk neki a nyárnak. Hétfőn reggel eljöttek anyuék és egy elég nehéz elválás vette kezdetét. Párom nem könnyebbé inkább nehezebbé tette az elválást. Rá is kellett szólni, hogy fejezze be. Mikor elment, az összekészített holmival, kicsit durcásan de annak tudatában mi lesz egy hétig, szépen gond nélkül elment. Séták, játszótér, kirándulás strand, pancsolás. Igen ám, de a párom vett neki egy a lányka által nagyon vágyott, ha jól emlékszem színes szilikon karkötőt és elkezdte hívogatni, hogy meg van, ha haza jön meg is kapja. Mit tesz egy kicsi lányka? Elkezd még jobban vágyni rá. És szeretne haza menni, megkapni. Ezzel hívott fel a párom is, a lány haza akar jönni, intézzem el, érte megy. Mi van? Telefon apuéknak. Ekkor tudtam meg mi a helyzet! Telefon páromnak, hogy hagyja abba a telefonálgatást, mert ez nem jó így senkinek. Nem hagyta. Szerdán már Ő hívott, délután megy a lányomért mert sír és elhozza. Telefon a lányomnak, akit sikerült megnyugtatni és maradásra bírni. Itt úgy látszott elsimulnak a dolgok, de nem így történt, továbbra is volt telefon és sírás. Délután öt felé megjelent anyámék házánál és el akarta vinni a lányom, holott abban állapodtunk meg, ezt a hetet ott tölti. Apuék tartották magukat a megállapodáshoz, így a párom meghozta élete szerintem legelcseszettebb döntését. Apámékra ráhívta a rendőröket!!!!!! Ezt egy napja még blöffnek gondoltuk. Ki is jöttek. Én ekkor már otthon voltam, erről mit sem sejtve. A rendőröknek simán (sajnos ki kell mondani) belehazudott a szemébe, mondván elváltunk és jött a lányáért akit a nagyszülők nem akarnak kiadni neki. A rendőrök ott szembesültek vele, nem váltunk el, viszont megállapodás van, ezt a hetet itt tölti a lányka. A tanácstalanság nagy volt, ilyenkor mi a teendő. Felmenetek úgymond család látogatásra, mégis mi a helyzet. Meglepő idillel találták szembe magukat. Mama meg a lányka társasoztak, nyoma sem volt hisztinek, sírásnak. Itt aztán még nagyobb lett a tanácstalanság. Gyorsan valaki okosabbat, valószínűleg a felettesüket hívták aki sokkal többet nem tudott hozzá tenni. Ekkor már úton voltam, mert apu hívott mik a fejlemények, de félúton leállított, mert úgy látszott meggyőzhető és belátja nincs rossz helyen a lánya. Nem így lett és megérkeztem. Igazoltattak, meggyőződtek ki is vagyok és belefolytam az eszmecserébe. Érdekes hogy a húga barátját hívta segítségül, de hamar le lett állítva. Szegénynek az volt a legfontosabb, hogy ketyeg a parkolóóra. Érdekes fejleményként az egyik rendőrnek mintha sikerült volna jobb belátásra bírni és szót érteni vele. Mivel fent voltak és látták, tapasztalták a gyerek jó helyen van, sikerült meggyőzni, maradjon a lány itt, Ő meg menjen haza nyugodtan, nem lesz semmi baj. Kezdett mindenki megnyugodni. Egy percig kb., és kezdte ugyanazokat mantrázni elölről, mert hát ezt hogy magyarázza meg az anyjának, Ő nem veszíthet! Ja ez mind kint zajlott a kapu előtt az utcán, mióta elkezdődött közel másfél órája. Meghoztuk a döntést apuval, mert láttuk, ez az egész a szüleim ellen irányul, akik ebből érthető okok miatt ki akartak maradni és nem akartak ebben ilyen módon részt venni. Felmegyek a lányomért és lehozom, addig apu odaáll a kocsijával, átadja a gyerek ülést. Ezalatt anyu már össze is pakolta a gyerek holmiját. Párom mivel a viselkedése minősíthetetlen volt és számunkra elfogadhatatlan, nem tehette be a lábát az épületbe sem. Felmentem és mivel a lányka ekkor már tudta, ott vagyunk, egy kicsit pityergett is, de nem volt vészes. Felemeltem, megölelt és a karjaimban vittem le. Szegényke már azt is tudta mi folyik körülötte és ez nagyon megviselte, mély nyomot hagyott benne. A húga barátját elzavartuk és hármasban mentünk haza. Egy óra múlva visszamentem anyukhoz, mert éreztem valami baj lehet és igazam lett. Anyut zokogva találtam és teljes kétségbeesésben. Nagyon megviselte az ellene irányuló gyűlölet és a mai napig is kísérti annak a napnak az emléke.

Azt, miért is van anyuéknál, elmondtam, ezen a héten nem tud ki vigyázni rá. A rendőr kérdésére, ezek után hol lesz a lány, ki fog rá vigyázni, párom azt felelte majd Ő otthon marad, ki vesz szabadságot. Ezt számon kértem, mert tudtam, nem tud, de csak erősködött.

A rendőrök azzal a feltétellel mentek bele a döntésünkbe, miszerint elhozom, hogy otthon marad a gyerekkel a maradék két napon. Esküdött, így lesz. Nem így lett. Bevitte a munkahelyére és ott volt egész nap a hét hátralevő részében egy Tüzép telepen, ami nem egy ideális gyermek elhelyezés, de ez sajna bevált gyakorlat volt nála.

Mindenkire rá bízom, mit is gondol az egészről. Itt nem ítélkezem, magamban megtettem már. Miért tartottam mégis fontosnak itt megemlíteni ezt a momentumot? Egy ember természetrajza, mit hoz ki egy adott szituáció valakiből. Nem tudom hogyan lehetett volna másképp, kulturáltabban megoldani a szituációt, de akkor és ott ez tűnt a leghelyesebb megoldásnak.

A sors, vagy minek nevezzem mellém ismét. Ritkán teszi, de most megtette megint. Nem vagyok kárörvendő és nem is teszem, viszont ez is szerepet játszott a végkifejletben. Ennek annyi előzménye van, hogy ahol dolgozott ott egyes beosztottak, mint már említettem elég sokat megengedhettek maguknak, amivel vissza is éltek alaposan. Abban a párom nem volt benne. Ez a tulaj feleségének a szemét mindig is csípte és elég régóta el akarta érni, jobban rá lásson és felügyelni tudja az ott dolgozókat. Végül is a válásunk előtt egy évvel sikerült is elérnie, mindenkit leköltöztetett egy Budapest melletti településen lévő központi telephelyre. Persze a renitenseknek esze ágában sem volt kimenni, így ők elhagyták a cég kötelékét. Így került a párom jó háromnegyed, egy órás kocsikázásra a lakásunktól. Kollégái vitték hozták közel egy évig, mikor is kapott egy cégautót. Egyből jött hozzám, be szeretne állni az udvarba. Jeleztem, semmi gond. Kér egy távirányítót a közös képviselőtől (egy-két nap) és a gond megoldódik, vagy vesz egyet és beprogramozzák (ami szintén egy-két nap). Jó kérdés, miért nem adtam oda ami nekem volt. Mert ha gond van a gyerekkel, vagy bármivel, estig ki sem tudok állni a kocsival amíg haza nem jön. Nem tette meg. A kocsit el is lopták és természetesen megint, mint mindig Én voltam a hibás, el lettem hordva mindennek. Azért később kiderült, azt az öt ezer forintot már sajnálta belefektetni ebbe az egészbe. Kinek mi éri meg és mennyiért.

Otthon nem igazán beszéltünk egymással, pedig lett volna miről de ez utóbbi momentum meghozta beszélhetnékünk. Azt gondoltam, nehéz lesz rá venni a megállapodásra, de meglepően gördülékenyen ment. Az ügyvédjéből ekkorra már elege lett, de nem váltott, ebben az időben meg épp nyaralt is. Így felajánlottam a megszövegezést bízzuk az Én ügyvédemre, aki természetesen elvállalta, holott nem az Ő dolga lett volna. Mindegy is. Elfogadta a feltételeinket amik korrektek voltak, így mi is konstruktívan álltunk a dolgokhoz és nem akadtunk fent neki fontos, számunkra elhanyagolható apróságokon.

Lázasan keresett albérletet, még a tanácsomat is kikérte és együtt nézegettük a lakásokat. Segítettem hát, hiszen nem vagyok vadember. Együtt néztük ki a bútorokat is és szereltem össze amikor megérkeztek. Még a hűtő felvitelében is szerepet vállaltam, pedig nem sok híja volt, hogy örökre a lift rabja maradok, mivel alig bírtuk kibányászni belőle, mert beszorult. Az úttörő ahol tud segít. Mint addig is és azóta is, szekrény javítás vagy lefolyó csap meg egyebek. Van ami (aki) örökre összeköt bennünket. Ha tetszik, ha nem.

A tárgyalás reggelén, ott a bíróságon írtuk alá a papírokat. A tárgyalás késett, bírónő sehol, így volt időnk mindenre, beszélgettünk még viccelődtünk is. Aki látott minket, nem gondolta volna, épp válunk. A bírónő megkérdezte sikerült e megállapodnunk és benyújtottuk a papírokat. Jegyzőkönyvbe foglalás után jött az ítélet, mi elálltunk a fellebbezés jogától, így jogerős határozattal a „zsebünkben” mentünk az otp-be a közösítést megszüntetni a számlámon, ami már csak formalitás volt számunkra.

Közös életünk egy papírdarabra írt ítélet szerint véget ért.

Lányunk vidéken volt, de már tudta mire fog visszatérni, mi is várja itthon. Ahol eltöltötte első 8 évét, már nem ugyan az lesz és mást fog otthonának hívni. Új lakhelyén sok újdonság várta és ezek megkönnyítették az átállást. Minekünk is egy újfajta kihívásnak kellet megfelelnünk, amit kisebb nagyobb zökkenőkkel teljesítettünk is.

Hazaérve szembesültem a nagy semmivel. Ott ültem a volt gyerekszoba falai között és nyomasztó volt az üresség az a kurva nagy csend. Magam alatt voltam, holott már megbékéltem rég a sorsommal, elfogadtam, ezt a lapot húztam. Mégis, baromi szar volt, mert ettől a ponttól volt végleges. Üres gyerekszoba, csak a lányomnak készített polcos íróasztalasztal, amit az iskolakezdéséhez készítettem maradt, mert új otthonába az nem fért be. Apuval áthoztuk a nappaliba és áthozta a náluk tárolt új tv-m, amit fel is raktuk a falra. A gyerekszoba végképp kiürült. Akkor láttam ilyennek amikor még nem laktunk itt. Nem ugyan az az érzés. Szüleim igyekeztek kirázni, felrázni a mélypontomból. Elvittek vásárolni, pótolni amit a párom magával vitt. Venni még ágyat, meg egyéb hiányzó dolgokat.

Igaz volt lakásom, kocsim de az anyagi helyzetem eléggé a padlón volt.

Innentől viszont már egy másik történet, egy új élet kezdete.

A bejegyzés trackback címe:

https://takoma69.blog.hu/api/trackback/id/tr8112791748
süti beállítások módosítása